ja, még csak ezt akartam

Nincs többé kedvem magamban beszélni

bocs, népek, ez itt nem frissül többet.

najó, ilyet sose mondanék, mert sose mondom hogy soha, pláne hogy soha többé, de egyelőre egyáltalán nincs késztetésem tovább írni.

21. századi technika

Három hét után láttuk egymást és beszéltünk!

Elképesztően felértékelődik az, hogy látsz valakit, hallod a hangját. (még ha annyit is beszélt hozzám amikor megismerkedtünk és minden nap órákat együtt töltöttünk - és ezalatt be nem állt a szája - hogy amikor este lefeküdtem aludni, még akkor is a hangját hallottam). Visongtunk mint a szaros gyerekek. Körbemutatta a hajót, közben belehajolt a kamerába, úgyhogy a vigyorgó fején kívül szinte semmit sem láttam az ágyból meg a konyharészből, de közben végig olyan cuki volt, hogy nem árultam el, hogy semmit se látok.

N a nagyanyjával skype*-olt tavaly először, amikor kiköltözött Londonba és látták is egymást, miközben beszéltek, neki volt ez olyan, mint egy középkori embernek először repülőt látni.

Na, most mi is ugyanígy éreztünk.

*a skype 20. századi, tudom.

Na jó, ez azért már mégis csak túlzás

A Tengeri Medve leporolta (oké, lemosta meg újrazsírozta) biciGlijét és nekivág a nagyvilágnak a Golden Gate Bridge-nek, melynek túloldalán várja az Üzlet és a Pénz (jóég tudja, miben mesterkedik épp).

Kibaszottul irigy büszke vagyok rá, múlt héten töltötte be a 64-et és újra a medencében/nyeregben.

Flashbacks

a címe cukorisbácsim anyja könyvének. A tegnapi postával érkezett egy elbűvölő képeslappal*, mutatom:

és bár azt terveztem, hogy vacsora után végre megcsinálom a mediterrán lecsót télire, aztán varrok még egy kicsit lefekvés előtt, már evés közben elkezdtem olvasni a The New Baby című fejezettől, ami a cukrosbácsi érkezéséről szóló fejezet és nem bírtam letenni.

A nagyérdemű számára nagyjából érdektelen, magánkiadású memoár, de a személyes érintettség miatt számomra óriási élmény. '56-os menekültként kerültek ki Amerikába, amikor a szerző 35 éves volt zéró angoltudással, így érthető módon a nyelvezete igen egyszerű, de épp ebben rejlik a közlés ereje, olyan tiszta és őszinte hang, hogy mire a végére értem, bőgtem mint egy szaros gyerek.

"I don't think my family really knew me." - nagyon erős szavak ezek egy háromgyerekes családanyától, akinek még 70éves korában is voltak új ötletei és képes volt boltot nyitni nyugdíjas elfoglaltság gyanánt, de azt hiszem, ezt úgy érthette, hogy sokszor félreértették a szándékait és zsarnokoskodásnak vagy gonoszságnak vélték a jobb eredményre, több harcra sarkallást. Óriási karakter lehet még most is, 88 évesen. Alig várom, hogy megismerjem.

*a képeslapot nyilván cukrobácsim küldte, nem az anyja.

Arcom, amikor szembesülök a San Franciscoi repülőjegy árával.

Belül sírok, megállíthatatlanul. Szánalmas, leégett lúzer vagyok, ez az igazság. 

nem tűntem el sehová

csak rengeteg volt a meló és vagy el voltam utazva, vagy dolgoztam, vagy aludtam. A táskaüzletem haldoklik, akárhogy is szépítem, akárhogy is nem akarok tudomást venni róla, egyre inkább bebizinyosodik, hogy így van. Minimum 3 hónapja lófaszt se vett tőlem senki, mivelhogy lófasz se táska alig került fel a boltba, de majd most!

Remélhetőleg holnapra ideér Friscóból a cukrosbácsim anyjának könyve, hát nagyon kíváncsi vagyok rá.

jószívű vagyok

5 percig tartott az egész, mondjuk nem tudom, mégis mire számítottam az sztk-ban kerületi szakrendelőben. Az EKG-m szabályos volt, a vérnyomásom szerinte rendben (a 134/83 azért kissé magas véleményem szerint, de nem vagyok ugye kardiológus), szóval nyugodjak meg, ez normális és mindenki másnál is előfordul (a szabálytalan szívverés, néhány erős dobbanással, ami jön-megy kénye-kedve szerint). Szerinte maradjak a napi 2 kávénál.
Asszem mégis inkább kardiológus leszek, ezt én is ugyanígy meg tudtam volna mondani, időpontot se kellett volna foglalni nálam. Na persze nem ingyen....