inpotemcia

Valahogy nem megy.

Négy hónapja fáj a derekam minden kiba reggel, különböző intezitásban, hol halk mollban, hol harsogó dúrban, hogy dualizmuskori kocsisokat megszégyenítő stílusban átkozódom, mikor leejtem a kiskanalat. Nagyjából tudom, hogy az ülőmunka az egésznek az oka, de akkor most mondjak fel és menjek el kertésznek, mert fáj a derekam? (dejólenne) A múlt héten elmentem egy yumeiho masszázsra, ami sokkal inkább volt húzás-vonás recsegtetés,  és lényegében felért egy kinyilatkoztatással; másnapra ugyan olyan volt, mintha elvertek volna egy vasrúddal, de azóta sokkal jobb minden, bár a varrástól egyelőre el vagyok tiltva (ülőmunka!)
És talán ezzel összefüggésben, vagy ennek következtében, kitudja, de a táskavarrási iheletem is cserben hagyott és kicsit egy bebábozódott molylepkének érzem magam, aki még mindig téli álmot alszik, darálja a hétköznap szürke és egyhangú húsdarálója, ugyanazon az útvonalon jön és megy, ugyanazt csinálja reggeldélbeneste, minding minden ugyanolyan, mindenki ugyanaz, nincs új ember, nincs új impulzus, és nincs új táska sem. Láttam és be is szereztem új anyagokat, amik vidámak és komolyak és elegánsak és játékosak és nem áll össze belőlük semmi. Vannak a régi, bejáratott és jólmenő sémák, ezeket valahogy nem tudom az új anyagokból elképzelni, újak pedig nem jönnek.

Fényt akarok, teret akarok, friss levegőre vágyom mert úgy érzem, hogy megfulladok.

(a cím szándékos elírás következménye)