ahol einsteinnek érzem magam

Docensek és adjunktusok, akiknek problémát okoz a fénymásoló  magyar nyelvű kezelői felülete. A naponta használt fénymásolóé. Elegem van a Jaj, most mit csinál?! valamint a Jaj, most mit csináltam?! típusú siránkozásból. Előző posztomban vázolt műsorötletem egy nyilvánvalóan bukásra ítélt produkció, legalább is ami a happy endinget illeti, bár ez is nézőpont kérdése, mert ha ezek ott vesznek a dzsungelben, az ugye.....

Elegem van mindenből és mindenkiből, nem nyafogásból írom ezt, sőt, összeszorított szájjal és csendben húzom az igát, de hetek óta ez az érzés tölti ki minden napomat. Ez a nehézkes, elszürkült nyűglődés, mindent csak megszokásból és muszájból csinálok.

trash reality

Docens vagyok, ments ki innen

Új trash reality showt indít a BGK 2-es csatorna: egyetemi tanárokból álló 8-12 fős csoportot repítenek el a kolumbiai dzsungelbe, ahol egymás segítése vagy elpusztítása árán élhetik túl - és persze nyerhetik meg a versenyt. Itt minden kiderül, a dzsungelben nem segít a hivatkozások következetes használata, itt félre kell dobni a tolómércét! Aki nem találja fel magát, annak annyi. Hetente a nézők egy docenst "kimenthetnek": a nézők szavazhatnak arra a szereplőre, aki a legszimpatikusabb volt azon a héten, és kimenthetik egy napra, megjutalmazhatják a civilizáció olyan találmányaival, mint egy jó fürdő, főtt étel vagy villanyborotva. A reality show győztesei visszatérhetnek magyarországra és egyetemük egy újabb évre meghosszabbítja szerződésüket.
Szombattól a BGK 2-n!

Terrápia

Mindkettőnket beszippantott ez a sorozat, nemvitás. Nincsenek részletgazdagon felépített egzotikus helyszínek, se robbantás, se szájberterrorizmus, mégis működik 1 darab szobában, a kanapén és a szemben lévő fotelben ülő beszélgetésével. Jó, persze tudom, hogy ez egy patikamérlegen kiadagolt összetevőkből hajszálpontosan felépített cselekményű produkció, ahol annak is van jelentősége, hogy a nőbetegnek adott napon össze van-e fogva a haja vagy sem, hogy kin vagy min van a kamera fókusza és ki vagy mi van elmosódva, viszont úgy van minden részlet a helyén, hogy a harmonikus egészből csak az egészet látod, a részleteket legfeljebb felfedezed, újranézéskor.
Magával ragadó egyrészt a sűrítése miatt (25 percben éljük végig az 50 perces üléseket), tehát nincsenek és akkor hetedikben a klára kicserélte a tornazsákunkat és fejenálláskor a nyakamba csúszott a pólóm mert ő 20 centivel alacsonyabb volt nálam és a pólója rövid volt nekem, mindenki röhögött rajtam típusú nyilvánvalóan érdektelen szenvelgések történetek, vannak viszont gyönyörű beállítások, kicsit ugyan túlzott megutómunkázott de azért egészen szép színek, és zseniális színészegyéniségek - Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Csákányi Eszter, MÁCSAI!!! - és tehetséges kezdők (Sztarenki Dóra), nekem sajnos Marozsán Erika nem annyira jön be, valószínűleg az alakított  karaktere miatt.

Amióta tart, foglalkoztat bennünket Dedivel: beszélgetünk róla, latolgatjuk, ki mit miért mond és tesz, mit fog mondani és tenni ha ez vagy az fog történni, szóval elgondolkodtató. Dedi azt mondja, azért nyűgözi le az egész produkció, mert a szereplők sokkal valóságosabbak, valószerűbbek, mint bárki az ismeretségi köréből; szerintem inkább arról van szó, hogy ezek a karakterek egyrészt dramaturgiailag ki vannak színezve és a sűrítés miatt sokkal többet tudunk meg róluk néhány epizód alatt, mint sok ismerősünkről évek alatt, másrészt a terápiás ülés lényege az őszinte kitárulkozás, a műfajból adódik, hogy többet, nagyobb lelki mélységekben, minden apró és súlyos lelki defektust megmutatva tárulkoznak ki a páciensek. Ezt a valós életben az ember szerencsés esetben 1 vagy legfeljebb 2 emberrel éli át (akár mint kitárulkozó, akár mint a közönség szerepében), hacsak nem pszichoterapeuta persze. A másik hatása Dedire, hogy elkezdett "pszichologizálni": mások nyűgeit gyerekkorodban nem vert az anyád? illetve gondolkodtál már azon, hogy éppen fordítva van és ezt Te gondolod? típusú hályogkovácskodást művel, persze cuki még ilyenkor is :D de észrevétlenül is egy más szemléletmódot lop az ember mindennapjaiba. Vagy csak fogékonyak vagyunk erre. Vagy csak elmebetegek vagyunk, akik a virtuális valóságban élnek és nincs saját életük.

rém rendetlen család

Tudom, hogy ez egy közhelyes baromság, de a családom tényleg az őrületbe kerget.

Ugyanott tartunk (megint), mint 6-8 éve: a tesóm és az apám is egymást szapulják - nekem. Mind a kettő tökéletesen meg van győződve arról, hogy neki van igaza, és a másik egy hálátlan szemét dög, én meg közöttük az ütközőzóna; hát nagyon fasza. Igyekszem én, hogy ne adjak egyiknek se igazat, se tanácsot, de nem használ. Hiába próbálok diplomatikusan kifarolni a helyzetből, mert egyrészt frusztrál, hogy nem tudok segíteni rajtuk/nekik (mert ha nagy ritkán véleményt mondok vagy tanácsot adok, mert felkérnek rá, mindegyiket sorra megcáfolják, hogy miért nem lehetséges), rá kellett döbbennem, hogy abban az alapállásban játszanak, hogy ez egy megoldhatatlan helyzet és ennek megfelelően minden megoldási lehetőséget megtorpedóznak. Nyilván ez így jó nekik, ezért csinálják, de közben meg mégsem, hiszen szenvednek és ezt a szenvedést rajtam vezetik le (ill nekem ventillálják ki). Úgyhogy ott tartunk, hogy az ún. családi összejövetelek, ahol ún. ünneplés céljából gyűlik össze a család egy idegesítő, feszültséggel teli, mindenkiből a "legyünk már túl rajta és meneküljünk a szélrózsa minden irányába" életérzést kiváltó nyűg lett.

Menjetek ki és nézzétek meg: ki van írva az ajtómra, hogy Kibaszott Családterápiás Tanácsadó? Nem? Talán azért nem, mert nem vagyok Kibaszott Családterápiás Tanácsadó?

Őszintén: mi lehet erre a megoldás? Híváskorlátozás a telefonomon? Automatikus hümmögés és hátigenezés mindenre, amit mondanak és felvenni az esőkabátot, hogy leperegjen rólam minden? Vagy zárjam be őket a nagyszobába és addig nem engedem ki őket, amíg meg nem beszélik ezt az egész szart végre egymással?

I'm in a terrible, terrible mood, folks.

34 évesen is megdöbbent, amikor felnőtt emberek hazudnak. Vagy ez egy oximoron? A felnőtt nem hazudik, aki felnőtt korában is hazudik, az megrekedt valahol a kamaszkor környékén?

ki az őrült?

Ilyenkor esténként (kint már vaksötét van és the town is nice and festive with the glamorous lights on, szóval ez technikailag már este) ülök itt egyedül, arra várva, hogy bezárhassak, és arra szoktam gondolni, hogy és ha most belépne egy fickó egy mordállyal és lelőne, akkor mi lenne (meghalnék, mégis mi), vagy ha belépne egy fickó egy mordállyal és azt mondaná, hogy adjam oda az összes pénzt, és én persze rögtön odaadnám, de a széfben csak 1500 forint van kábé, vagy csak egy ezres, és ezt nem hinné el és bedühödne és ezért lőne le, mert nem akarnám átadni a pénzt szerinte, pedig tényleg ennyi van csak, de ezt ugyan ki hiszi el?


Miért nem tudok arról fantáziálni, hogy ilyenkor este, amikor egyedül vagyok és várom, hogy bezárhassak egy fickó lép be az ajtón langyos, ropogós bagettel és aztán szabadkozni kezd, hogy a vajat sajnos elfelejtette.
Miért?

sosem késő

A 46 éves kollégám gólyabálba megy.


Ma annyira szeretnék felpofozni valakit, el sem hiszitek, mennyirenagyon.

A tolvajkergetők pont hu egy nagyon alaposan előkészített és profi módon kivitelezett marketingfogás a spybike nevű nagy hatósugarú (vagy mi, szóval bazierős) GPS jeladó reklámozására. Well done, boys.
Szerintem.

elmemű

Az elmű kiküldött egyszerre háromhavi villanyszámlát, az összeset, ami még idén jöhet (és egy előzőt*, just in case). Nem vagyunk egy kicsit mohók?

*pedig azt már rég befizettem.