heló, kezdődik a szezon!

hiszen nyuszika fülig szarosan, esőben teker haza munkahelyéről, a drága kis munka hőse. biciklijével első helyezést értek el a varacskosdisznóimitációs versenyen.

akkor jöjjön az a forró fürdő meg a barnasör.

tegye fel a kezét

akinek tegnap megjött
és aki elmondta a voltpasijának hogy valódi a múltidő a nevének előtagjában
és aki félórát beszélt telefonon egy gyászoló ámde cuki madárszakértővel
és aki mindezektől felfokozott lelkiállapotba került, ezért megivott fél liter száraz rosé, és kisírta a szemeit, majd beájult az ágyba és hajnali 4 óta ébren van, ígyhát szemei alatti táskáiba egy nyolcgyerekes vándorcigány pereputty összes limlomja beleférne.

Ad notam "bizony mondom néktek hogy baszni azt kell"

Tavaszi szél vizet áraszt,
E korai zsongás fáraszt,
Már hágnak a kutyák a kerítésen át,
Bagzó macskák óbégatása veri fel az este csendjét,
Rigóférfiak ordibálnak egymással a nő kegyeiért,
Cinegék csőrre mennek a fészekhelyért jó kilátással,
Csak velem nem koitál senki.

ismeretlen kínai bevándorló verskezdeménye a korai 21. századból

valahogy mindig

ilyen szikrázóan napsütötte napokon hal meg valaki.

tudom, ez egy óriási ostobaság és kapjak már magamhoz, egyfolytában halnak meg az emberek, éjjel-nappal és télen-nyáron meg a tavasz első napján is, meg az első hó pilinckázása közben is, de az én személyes valóságomban valahogy mindig ez van: a kicsattanóan vakító napsütésben, amikor zakatol az élet az ereidben és fel vagyok töltődve, akkor próbálod meg a a halál nevű abszurdrámát felfogni, és belátni, hogy az élet véges.
talán pont ez a jó benne: ilyenkor arra gondolok, ha majd megáll a szívem, másnap is ilyen szikrázóan fog sütni a nap ugyanúgy, tovább. lófasz se történt, pont.

nagyon nagyon fáradt vagyok

mert nem bírok aludni.
faszér kell engem este felhívni, attól izgatott leszek, dehát ilyet ugye mégsem mond az ember, hogy ne haragudj, de hívjál már vissza lécci reggel inkább, mert úgy meglódul az adrenalinom, amikor meghallom a hangod, hogy utána speedracing fut az ereimben és már elmúlik éjfél is, mire elkezdek lehiggadni, ellenben reggel ez már tök oké, na csocsesz.

Valójában - vagyis részben ezért is - jön a tavasz és áll a fasz és az ember egy állati lény, aki a fénnyel együtt él, így már hajnali ötkor kipattan a szemem és győzködni kezdem magam, hogy nem, ez még nem az, vissza kell aludni, néddmá hogy ordítanak a cinkék itt az ablak alatt, nem, ne erre figyeljek, aludjak vissza, mostmeg a rigók kezdenek rá, jaj megint mosott szar leszek egész nap.

vitamin és intenzív szerelmi élet.
más ezen nem segít.

(fent vagyok, fent vagyok!)

nyuszika

azaz én első randin

ja, a whole new worldről még annyit,

hogy a héten az irodában Edivel (kolléga) ez több variációban is előkerült, teljes átéléssel énekelte, nekem pedig a refrénnél be kellett lépnem, aztán kiderült, hogy ő tudja magyarul is (kívülről!!), tegnap könnyes szemmel végignéztük a Bereczki-Szinetár álompár előadásában, miközben afelett keseregtünk, hogy miért kell minden jónak véget érnie egyszer (lásd mintaházasságuk).
végre visszatért a fedélzetre és van kivel gúnyolódni.

selfie

KD, a selma

Édes kisasszony, művésznő és bűvésznő, kígyóbűvölő, költőtáncoltató, tűzvész és hűsítő ital, koporsó és virágágy, a korbácsot is szeretem, amivel véresre vered az életemet...
Jónak kell lenned hozzám, az irgalom nevében. Sokszor azt hiszem, hogy nem élsz, sohase látlak már, hogy csak egy virágos és lázas agyrém vagy, amit csak én ismerek...
Te szorzandó, és én szorzó. Rád tudnám bízni az életemet is. Olyan szenvedő és gyenge vagyok, hogy virággal se tudnálak megütni. Fájt, ha néha búsnak láttalak, hogy alapjában bús vagy. Kacagj, fürödj és remélj. Olvass, tanulj, ne add fel a harcot, mert előbb-utóbb győzöl és én győzök, drága. Mienk minden....

Kosztolányit minden nőnek!

küldeném n-nek

és mindenkinek, aki szereti, egy kis hazai (tekerd fel a volume-t, bébi!)

van, aki

a horvátországi nyaralásáról azt meséli, hogy milyen éktelenül hangosan reszelnek a kabócák este és rögtön lehet tudni, hogy megérkeztek a füleskuvikok, mert az egész liget egyszerre elkussol.
:)

alert, alert, giccsparádé is ON

Szóval az van buddies hogy tényleg egy whole new world tárult a szemem elé a kulcslyukon belesve és alig várom már, hogy kinyíljon az ajtó és láthassam, és peléket hajkurászhassak meg minicsirkékre emlékeztető fiókákat. Ez a hülye giccsparádé dal szól a fejemben napok óta, máriám, hát már megint elment az eszem?!
Ijesztő, hogy az ember sose képes se megöregedni, se megkomolyodni. De komolyan.
amúgy :))))))))))))))))))))))))

zsírzsízsír, jöhet az asszisztált reprodukció

Tesóm szövettana negatív lett, úgyhogy ezek szerint legközelebb ő jön látogatni engem majd, amikor a dokik drukkolása közepette reprodukálom magam egy ifjú, fess tenyészcsődörrel lombikgyerekre adom a fejem.

és hurrá.

napom

sajnos kb 4 órát aludtam, azt is félig éberen.

úristen

küldtek nekem bagolyfiókás képeket. Úristen, ki a cukibb? A fióka, vagy aki küldte? Mein Gott.

Azt hittem,

hogy ez idővel elmúlik, mint a filmekben szokott lenni.
Hogy pár év, vagy több, de legalábbis belátható idő elteltével üdvözült, megesett szűzmáriához hasonló bárgyú mosollyal társított megbékélős arckifejezéssel viselem majd az anyukám meghalását. Hogy például egy béna hálivudi sorozatban egy jól felépített, és kurvára húsbavágóan valósághű mellrákos sztoritól nem borulok ki és zokogok és élem újra az egészet, amikor hajnali fél1-kor szólt a kaputelefon és apám szólt bele a másik végén, hogy bemennék-e vele a kórházba, mert a mentő most vitte el anyámat és ő most nem szeretne egyedül odamenni. Azt a pillanatot, ami nem jött könnyen, amit órák elteltével realizáltam, mert ilyen krízis annyiszor volt már, hogy ez is "csak" egy krízisnek tűnt, és amikor a csokidoki (algír medikus) félrevont bennünket és azt mondta tört magyarsággal, hogy nagyon sajnálja, de ezt nem engedheti, és az ezt az emberfeletti fájdalmakat jelentette, amik az anyámat kifacsarták és csavarták és szorították, amiket nem vettünk vészre, mert annyira szenvedett, hogy már jelezni sem tudott. El tudja ezt ember ép ésszel képzelni? Olyan fájdalmat, hogy már nemhogy ordítani, de nyöszörögni sincs erőd? Olyan fájdalmat, hogy csak remegsz, amiről a külvilág azt hiszi, fázol. Aligha. És ő ragaszkodott ahhoz, hogy muszáj neki morfiumot adni, emberségből.

8 éve, és ahogy utánaszámoltam döbbentem meg, hogy már nyolc éve?! Az lehetetlen. Kettő. Najó, legfeljebb három. 8? 8. Nem ezzel kelek és fekszem, nem lebeg ott az árnyéka minden mozdulatban és nem álmodom vele minden éjjel. Sőt. Sokáig eszembe sem jut, de ilyenkor, egy hülye és élethű film előhozza és annyira eleven és élő és annyira rohadtul kurvára fáj és hiányzik és annyira semmit sem lehet tenni ellene hogy grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
Ezt nem lehet elfogadni. Megszokni is alig. Megszokni talán lehet, kicsit.

Arra gondoltam, hogy jó nagy faszság ez a valentin nap, de az apámtól mindig kapunk a tesómmal csokit és/vagy egy cserepes virágot ilyenkor, és értem, mostmár szerintem értem őt, pedig sokáig értelmetlen és oda nem illő gesztusnak éreztem. De bazmeg, öleljétek meg legalább az anyátokat pénteken, akármekkora terrormami, passzív-agresszív, unatkozó és idegesítő nyugdíjas vagy mid-life-crisiban szenvedő ráncfelvarrott bőrnadrágos ribanc-wannabe. Van és meg lehet ölelni. Kurvára fog ez majd hiányozni, believe me. Ha most megteszitek, akkor is, de ez fontos.

á, nekem nem lehet ilyen szerencsém

hogy valakivel összeismerkedjek, aki normális (ki normális, uggyan kérem) bizonyos keretek közt (nem nekrofil, pederaszta, idült alkoholista, mániákus depressziós, exkatona, exzenebohóc, sat.), közös érdeklődési köreink legyenek, ÉS még helyes is legyen. Áh, kizárt. Minimum belezős gyilkos lesz az, vagy négyszeresen elvált, szakajtónyi eltartandó gyerekkel. Ilyen szerencsém nekem nem lehet.

bad taste

Borzasztó ízű a szám az antibiotikumtól, órákig keserű ízű, miután bevettem, bár lehet, hogy ezt csak én érzem (senkivel se csókolózom mostanában). Miféle mellékhatás ez?!?!

Már megint az onkológiai osztályra megyek látogatni, hogy a jókurvaélet. Ez legalább nem olyan, mint egy vágóhídi belező, és döglött halak fotói sincsenek a falakon, de attól még randomban bukkannak fel a pad mellett fejkendős, kopasz, szürkésfehér arccal csoszogó, vizeleteszacskós szerencsétlenek. Csak hogy az ember ne felejtse el, milyen jelentéktelen kis fosfolt, ha netán kezdené elbízni magát.

Igyekszem nem gondolni olyasmire, hogy ide gyakran fogunk jönni, értsd: a látogatott is, meg én is, de persze nem én nem akarok menni, hanem látogatni nem akarok, azaz azt akarom, hogyne legyen ott senki, akit látogathatok, de szerintem értitek a felesleges pofázás nélkül is. Az egyik lépcsőfordulóban az eligazító táblán az asszisztált reprodukciós osztályról tudósítottak, hogy a harmadikon van, hát jó tudni. Előbb-utóbb majd én is az asszisztált reprodukción fogok kikötni, ha így folytatódik a lovestorym, konzervgyerekem lesz. Ezt az asszisztált reprodukciót egyelőre sajnos csak úgy tudom elképzelni, hogy egy csapat orvos állja körül a vizsgálóban a rózsaszín plüsstakaróval borított heverőt, melyen egy izompacsirta húszéves szőke csődörrel épp papásmamást játszunk és drukkolnak, meg készségesen kihúzzák a felgyűrődött takarót a derekam alól, hogy ne nyomjon, és nyújtják a vizespoharat, amikor egy pillanatra kifulladunk a reprodukálásban.

Szerencsére még semmi biztos rosszat nem tudunk, úgyhogy még van esély, hogy legközelebb Ő jön engem meglátogatni az asszisztált reprodukción.

aki

szombat reggel 9-re szervez operaház-látogatást brazil diákoknak, az tegye össze mindkét kezét és adjon hálát a mindenhatónak, hogy az eredetileg jelentkezettek 2/3-a megjelent.

Különösen annak fényében, hogy én voltam a legálmosabb, legmorózusabb és az én fejem göngött a leghangosabban a falon, hogy mit keresek itt.