vajon mikor és mitől múlik majd el

ez a tökéletes érdektelenség a többi ember és a velük kapcsolatos mindenféle iránt? kizárólag az udvariasság tart vissza attól, hogy felálljak és otthagyjam őket. mindenki küzd, erőlködik, és ez állítólag így van jól, mert az élet maga a küzdés, struggle for life, semmi sem állandó, mindenhez alkalmazkodni kell és minden folyamatosan változik, az emberi kapcsolatok is, de ebben én most mégis azt érzem, hogy hátradőltem az ülésben és hagyom szabadon futni a gépet. és nem érdekel se az, hogy hová, se az, hogy hogyan jutok el.

ügyesen töröltem magamat

a társkereső oldalról, ahol a madarászfiút megismertem*. mielőtt még akármi is lesz, mielőtt még elkezdem azt nézegetni, hogy vajon járt-e ott, holott azt mondta, kiégett és nem megy ez neki (igen, járt, megmutatta a hüje oldal kéretlenül is, amikor beléptem hogy kilépjek), és amikor úgy vagyok már, hogy kezdenék egy kicsit talán túlleni rajta, akkor meglátom, hogy pár napja járhatott ott, és akkor elképzelem, ahogy írogat valami lánynak, aki megtetszik neki, nem olyannak, aki véletlenül küld neki egy automatikus üzenetet, aztán randevúra hívja a botanikus kertbe odúkat nézegetni, az meg kiröhögi aztán naponta hívogatja mert ő ilyen hősszerelmes és aztán viszik kézenfogva a kis vöröshajú gyereküket fagyizni nagymaroson és mind nevetnek és boldogok és ettől a gondolattól még a gyomrom is felkavarodik, annyira szarul esik. Pedig így lesz, ha nem is minden részlete, de jobb, ha beletörődsz, pajtikám.


*4 hónap után merészkedtem fel, megismerkedésünk óta nem is jártam ott.

próbáltatok már láthatatlanná válni? na ma ezt játszottam, amikor muszáj volt bemennem a zirodába, mert csütörtökig 2 sürgős teendő jött be, amit nem lehet a csökkentértelmű kollégára bízni, de ilyenkor rendszerint megtalálnak minden lófasszal, nem tűnik fel nekik, hogy a nap első felében üres volt az odúm és nem láttak, szerintem megkönnyebbülnek, hogy á végre megvagyok és csak mondják és mondják és mondják...
na, ma sikerült.

aztán kitekertem a rómaira és ücsörögtem a parton a blugy-blugyot hallgatva, időnként belealudtam graham greene-be, és úgy általában azt éreztem, hogy oldódnak ki a biztosítékok. kurvajó volt.

amíg vártuk az engem hazafuvarozó vonatot, a felsőpakonyi vasútállomáson föl s alá rohangált megrendelésre a vendéglátó kisfia (Gábriel, 6) aki cuki volt és nevét meghazudtoló módon egy ördögfatty, az apja a legváltozatosabb módokon kapta fel, amikor odaért hozzá, mert erős, és a kissrác hangosan nevetett, és az egész szívbemarkolóan bájos volt és irigylésreméltó, és ahogy hazafelé ballagtam, arra gondoltam, hogy mennyire vágytam arra, hogy legyen egy ilyen ördögfatty, akit el lehet vinni az erdőbe odúkban kutakodni és aki mindent megkérdezne, hogy miért van úgy, és hogy miért nem akar velem senki sem ilyenbe belevágni, és miért nem vagyok én senkinek sem a világon a legfontosabb és sírtam.

ez az önsajnálat, tudom.
de akkor is.

és itt van már az újabb csapás

melltartót kell vennem.

mennyit fogom ma még sírni, te jó isten.

update: volt abból, amit most is hordok (ez külön posztra érdemes, hogy miért nem lehet valamit éveken át gyártani, miért muszáj évről évre új kollekciókat kifosni), más színben ugyan és már 8000 forint, de leszarom, nettó 13 perc alatt túlvagyok a melltartókrízisen és csak 6-ot próbáltam fel amik mind más anatómiájú nőkről lettek mintázva, akiknek szépen előreugró, csúcsos mellük van és imádják őket a férfiak és halálosan szerelmesek is tudnak beléjük lenni, úgyhogy most csak közepesen sikerült az önbecsülésemet lesüllyeszteni, hálaistennek.

új barátom graham greene

a szerepjátszók a 3. regény tőle és mindegyikben ugyanolyannak képzelem az elbeszélőt, ráadásul az először meghallgatott csendes amerikait felolvasó szervét tibor hangján beszél.

ittam két sört a cet mellett a dunaparton ülve, olvastam és méláztam és merengtem azon, miért érdeklek én mindenkit 70%-ig. miért indul lendületesen az ügy mindenkivel és miért áll meg az intenzitásmérő 70%-nál? arra jutottam, hogy én olyan alkat vagyok, akiben első pillantásra titkok és lendület és ígéret rejtőzik, de őszinte vagyok és ha érdekel a másik ember, akkor igent mondok  a következő meghívásra is, nem cselezek, nem taktikázom, és ettől unalmas és kiszámítható leszek.
sosem változom meg.

no, hogy itt mi lesz,

no, ki érti ezt?
robi, te se érted? hát akkor ki érti? senki.*

Megjöttek az odúk az irodába, sálálálálá, megszámoztam őket, sálálálálá, aztán kérdeztem egy okosat a madarászfiútól sms-ben, mire felhívott és nagyvonalúan felajánlotta, hogy szívesen installálja nékem az odútelepet. Hát azt már nem. Jószagú, jóvágású fiatalemberek lesznek szívesek távol tartani magukat az ÉN odútelepemtől, ez ugyanis nem átjáróház. Nem lehet csak úgy föl-le akasztgatni az odúimat, mint valami játékszereket, áthelyezni máshová, nyitogatni a fedelét, belekukucskálni folyton, zavarni az odúlakó népek életét. Magánszféra, kérem. Ezek az odúk kincseket rejtenek, nem holmi pulton álló cukorkásballonok kéremszépen, amibe minden arrajáró kénye-kedve szerint belemarkol és kedvére csemegézget.

*Cseh Tamás: Dosztojevszkij

bunkó fasz

Az ember magából indul ki.

Én sosem mondok olyat, hogy majd hívlak és aztán baszok felhívni az illetőt. Sosem ígérek olyat, hogy egyszer majd elviszek ide meg oda, és aztán baszok elvinni akárhová is. Sosem vetem fel, hogy tartsuk a kapcsolatot, mert nem szeretném megszakítani, és aztán ezt az igényt ennyiben is hagyom, nem keresve a kapcsolatot a továbbiakban az illetővel. Sosem kérdezem meg senkitől, hogy hogyan van, ha nem érdekel; ha megkérdezem, akkor tényleg érdekel a hogyléte és oda is figyelek arra, amit válaszol.

Nyilván egy karót nyelt, merev idióta kretén vagyok; hogyha azt kérdezik tőlem, hogy hogyan vagyok, akkor elhiszem, hogy érdekli az illetőt, azért kérdezi meg, de legalábbis érdekli, mi van velem. De nemcsak merev kretén vagyok, hanem egy buta naiv idióta is, mivel ha tőlem kérdezik ezt, akkor azt hiszem, a másikat ez tényleg érdekli.

szeressétek egymást gyerekek

olvastam ma, hogy holnap

valami tízmilliószoros nap lesz. Ez valami buddhista izé és ilyen 4szer van egy évben (minden évben), nagyon kell az ilyen napokon ügyelni arra, hogy mit gondol vagy tesz az ember, mert annak tízmilliószoros hatása van az ember további életére. Elképzelem, hogy ébredéskor egy hatalmas fing kínozza beleimet, mely sátáni erővel tör elő, és akkor ez tízmilliószorosra felerősítve kíséri tovább sanyarú földi sorsom. na ne. és mi van, ha gyomorrontásom van aznap, akkor a szar érzés meg levertség úgy felerősödik, mint az állat és ez lesz ezután már mindig? vagy csak a következő tízmilliószoros napig (ami július 31-én lesz, szóval ha bármi szart is gondoltok holnap, annak a hatása csak másfél hónapig tart), és aznap egy jó gondolattal ki lehet ütni az előző hatását? ez annyira bonyolult.

mindenesetre most már tudjátok, milyen nap lesz holnap, azaz pénteken, ezért nyomatékosan felhívom a figyelmeteket rá, hogy jól gondoljátok meg, mielőtt bármit is gondoltok, és legyetek szívesek rám úgy gondolni, mint isteni fényben tündöklő, dicsőséges teremtés csodájára, aki páratlan szépségével, tehetségével, odaadásával és derűjével mindenki napját bearanyozza.

holnap pedig kicsomagolom az odúkat, amik ma érkeztek, megsimogatom, megölelgetem őket, és elkészítem a madárbarát egyetem facebook oldalát. holnap nem fog belesajdulni a szívem, amikor ránézek az odúkra és nem fog eszembe jutni a kis hülye cinege, aki a leakasztott üres odú aljában ácsorgott olyan pofával, mint akit a Csupasz Csuszkák szexlap lapozgatása közben kaptak rajta a vécében, és akin olyan jót nevettünk a madarászfiúval, miután elnézést kérve tőle (sic!)I visszacsuktuk az odú fedelét és visszaakasztottuk az ágra.

deszar hogy holnap dolgozni kell

atyaúristen.

Se testem, se lelkem nem kívánta a hazajövetelt vidéki kúránkról. Jó, hogy van ez a rencs, meg Apám, aki oázist tart fenn az őrület közepette, ahová vissza lehet vonulni. Volt baráti társaság egy nagy bográcsozásra meghívva, amire a madarászfiút is meghívtam még két hete, ezért aznap délelőtt, amíg tekertem fel a meggyesrétest és nyújtottam a pogácsa tésztáját, ami mind neki szánt munka volt, mivelhogy cukrász is, többször belesajdult a szívem és sajnos nem az lett, amire számítottam, hogy berúgok majd a hőségben bekapkodott pálinkáktól és részegen felhívom és vállalhatatlan dolgokat mondok neki, amiket másnap óvatoskodva próbálok majd kideríteni, hanem józanul (!) írtam sms-t, hogy vasárnap van és hiányzik nekem, mert vasárnap mentünk mindig madárfészkeket felforgatni és erdőben csatangolni, 3 hónapja a vasárnap mindig a madaraké és a jóillatú madarászé volt, és ez így sehogyan sem jó. Nem szégyellem és nem bántam meg, akármilyen szánalmas is volt ez, leszarom. Persze semmi válasz nem érkezett rá, de nem is számítottam másra (fordított helyzetben én is lapítanék/ignorálnék).
Lesétáltam ma a malomhoz, mert tegnapelőtt este hallottam egerészölyveket vijjogni a rét irányából, tegnap délután pedig láttam is őket keringeni és egészen alacsonyan, a kert fölött köröztek, és felismertem őket, ezért reméltem, hogy a réten a malomnál majd látom a fészküket is esetleg (a revírjük állandó, a fészkük környékén vadászgatnak, így ha naponta látni őket, nagyon valószínű, hogy fészkelnek a közelben, ilyenkor ugyanis már nem kóborolnak), de nem találtam meg a fészket, ellenben láttam cuki füstifecske kölköket és barázdabillegetőt, aki szintén a malomnál fészkel egy összehordott nádrakásban, illetve őrgébicset életemben először, közelről.
Annyira hálás vagyok neki ezért, eddig is érdekeltek a madarak, de most már egészen más szemmel és sokkal hatékonyabban "látok" magam körül, nem csak véletlenül veszek észre madarakat, hanem tudom, kit hol érdemes keresni és mikor.

micsoda két beszari

óvatoskodó, hűvös angol úriemberek vagyunk mi ketten a madarászfiúval, atya ég.

Nemrégen hívott fel, beszélgettünk vagy fél órát, hát ez egy megsebzett szív, akkora varral a mellkasában, hogy csak na. Csak most, jaj, csak most ne kapcsoljon be a batman-komplexusom, könyörgöm, ne akarjam megmenteni és a szárnyaim alá vennii!!!!!

írjuk össze a pro listát az egyedül megöregedés mellett

a con-hoz most/még nincs lelkierőm:

- egyre markánsabb szaga lesz nőnek/férfinak a középkor elértével, és roppant érzékeny az orrom a  szagokra, szóval egy öregszagú pasi mellett ébredni az ágyban? blőe
- megfigyelésem szerint a férfiak 30 felett elkezdenek horkolni, kezdetben diszkréten, aztán szinte évről évre egyre jobban, testalkattól, fittségtől függetlenül
- nem fognak az utódaim az örökségen marakodni
- sosem kell szembesülnöm azzal, amikor kinyitom a hűtőt egy hosszú és fárasztó nap végén, melynek utolsó két órájában már azon a bizonyos sörön fantáziálok, hogy Béla* megitta
- sosem kell megtanulnom pacalpörköltet főzni

a tompa tű esete

Két napig vergődtem, még kedden reggel is, indultam volna munkába, de nem bírtam, mert rámjött a bőgés és csak szívtam az orrom meg törölgettem a maszatos képem, mint pistike a játszótéren, és egyre dühösebb lettem, hogy micsoda hülyeség ez, reggel bőgni, amikor az ember munkára, tettre kész, nem is fáradt és nyűgös. Aztán persze abba maradt. Délben megkaptam a tablettát a dokitól, rögtön mentem kiváltani és bevettem kábé olyan elánnal mint egy drogos hogy megnyugodhassak, bár nagyon valószínű, hogy tök feleslegesen, de ez akkor is kellett a lelki nyugalmamhoz.
Aztán eltelt 2-3 óra, és talán a benne lévő hormonok hatására, vagy mert elhatároztam, leírom és kiírom magamból, amiért fáj ez az egész és amiért hálás vagyok, mert mégis megtörtént velem ez a találkozás, hirtelen eltűnt a fájdalom. Nyomtalanul. Könnyűnek éreztem magam, teljesen ismeretlen érzés volt az adott helyzetben, hiába kerestem a sajgást, a gyomromat fojtogató szorítást. Egyszercsak bevillant, hogy ezt már olvastam valahol: "Berliozon ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy becsukta a szemét. És amikor újra kinyitotta, mit lát: a délibáb eloszlott, a pepitazakós eltűnt, s ugyanakkor a tompa tű is kiugrott
szívéből." a mester&margarita első fejezetében, amikor a kánikulában a parkban hirtelen valami megmagyarázhatatlan módon abbamaradt a borzalmas narancsszörp által kiváltott csuklás, és úgy érezte Berlioz, mintha egy tompa tű fúródott volna a szívébe. Aztán megjelenik Korovjov és kezdetét veszi a bohóckodás.

ja, és a legnagyobb lúzerség

vagyis a lúzerség csimborasszója, hogy a mit sem sejtés* közepette véghezvitt szex azzal zárult, hogy elszakadt az óvszer, és amilyen az én szerencsém meg formám, nyilván most teherbe fogok esni estem, úgyhogy holnap a rendelés előtt már soronkívül nyújtom be a nyelvem a dokinak az ajtórésen, aki reá helyezi a fogamzást megtorpedózó ún 72 órás pasztillát.
A sors iróniája, hogy amikor felfedeztük az óvszer szakadt mivoltát (szanaszéjjel, termékteszt elbukva), életemben először nem kaptam pánikrohamot és izzadtam le mint egy ló, hanem az volt az első gondolatom, hogy lehet, hogy ebből bébi lesz és nem bánom, mert ha igen, akkor ennek így kellett lennie.

Itt tartok 36 évesen bazmeg, tinédzserambulaciára megyek a szakadt gumi miatt.
Holnap meg válogatás lesz a szurkolócsapatba, remélem, menni fog a cigánykerék meg a spárga.
szánalmas vagyok.

*én voltam, aki mit sem sejtettem pártnerem nemsokára kifejezett szándékairól. azért ez elég nagy sunyiság, nem? megzabálja a sütimet, végignézi a twinpeakseimet, a kanapén krássolja végig a vasárnapot, oltári jót szexelünk, aztán indulás előtt mintegy eszébe jut, hogy Köszi a vendéglátást, ja, csak azt szeretném még mondani, hogy én nem vagyok szerelmes, szóval nem húzom az agyadat itt tovább, tiplizek is.
Na, ezért legalább egy kicsit utálhatom.
ezzel a húzással sikerült az amúgy is romjaira hullott önbecsülésembe még egyet belerúgni, mondhatni beletörölni a kutyaszaros cipőjét is, kihasználtságérzés maradt bennem és végtelen nagy csalódottság.

nyuszika és a fagyott hal esete

Nos, nekem tényleg nem lehet olyan szerencsém, hogy.

Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Tegnap este egy együtt töltött félhétvége végén, ami szinte idillikusan telt, pofán lettem vágva egy fagyott hallal a madarászfiú szakított.
Én meg csak ültem a kanapé szélén és majd kiugrott a szívem a helyéről és csak néztem hogy hogyantetszikmondani? és én egy akkora, de akkora lúzer vagyok, mert beleszerettem, szóval én estem arcra igen magasról, mégis én vigasztaltam, mert potyogtak a könnyei és csak sajnálkozott és nagyon nehezen bökte ki a szavakat, érezhetően iszonyúan nehezére esett elmondani, kimondani, de mégis megtette, én meg mint egy okos anyuka, bólogattam bazmeg és vigasztaltam, és szerintem azt hiszi, hogy érzelmi fogyatékos vagyok, mert az ég világon semmi jelét nem adtam annak, hogy ez megrázna, de nem is akartam, hogy ilyesmit lásson rajtam, mert ahhoz túl büszke is vagyok, és amennyire kétségbe volt esve, az én kiborulásomtól csak még rosszabbul érezte volna magát, azt pedig nem szerettem volna. Ráadásul ez a tankönyvi esete a nobody's fault helyzetnek, én is beleadtam mindent, ő is beleadott mindent, de nála a szikra hiányzott, az a driving force, ami egy kezdődő kapcsolatot rakétaként lök előre, és teljességgel megértem, hogy ezt így nem akarja tovább csinálni, sőt éreztem is ezt, de mindenféle észérvekkel elnyomtam magamban, hogy nem nem érdeklem igazán, hanem ő ilyen szótlan, meg magánakvaló, nem szeret telefonon beszélni, de amikor találkozunk, akkor figyelmes és odaadó (tényleg az), és ő így fejezi ki, amit érez. Sajnos ettől függetlenül váratlanul ért a dolog, mert amikor Drága Ilonámnak szólítanak (nem így becézett, mert nem perverz, de valódi keresztnevemet nem akarom ideírni), meg Biciklin Suhanó Asszonyságnak és Táskakisasszonynak, vagyis becézgetnek, ráadásul változatosan és fantáziadúsan, akkor azért az ember képes ellágyulni.
Őszinte volt és egyenes, úgyhogy még a szakítása miatt sem tudom utálni, pedig mennyivel könnyebb volna, te jó ég. Olyan furcsa, hogy mindig azt gondolom egy ilyen után, hogy sose leszek már boldog, sose fogok ilyen klassz pasival megismerkedni, de leginkább hogy ezen a fájdalmon sose fogok túljutni, aztán valahogy mégis jött ő is, meg más is, korábban, és komolyan csak ebbe tudok most kapaszkodni, hogy én mindig mindent túlélek és mindenből felállok, lesöpröm magam és megyek tovább, de hogy egy ilyen fiúval összehoz-e még valaha a sors? na ezt erősen kétlem.
mint említettem, nekem ilyen szerencsém ugyanis nincs.