yes i'm a hero

Rászántam magam, és ehhez egy kétnapos hétvégetoldó szabadságra volt szükség, mert előre tudtam, hogy kibaszottul sok munka lesz vele, és ehhez lelkierő híján voltam eddig, de most végre elhatároztam hogy megcsinálom és igen, rendbetettem a konyhaszekrényt, amit még Apám kezelt az alábbi elvek szerint:
kinyitom az ajtót, bevágom, ami épp a kezemben van, mert el akarom rakni valahová, majd becsukom. Ennek eredményeként a kétosztatú, összesen 6 polcos szekrényben boldog egyetértésben kuplerájozott a csiszológép, a liszt, a fúró, a kézigyalu, 36.956 csavar és szög, szárazbab NEJLONBAN, egymillió-négyszázezer molylepketetem és zsizsik, zsemlemorzsa, 6 zacskó különböző mennyiségű nyitott csigatészta (minden húsleveshez újat vett és főzött egy adagot belőle, ha meglátogattam, akkor pedig kettőt? vagy hogy?) kétkomponensű ragasztó, glett, babpiskóta kinyitva, rumaroma, gyógyszerek.
Egész nap ezt csináltam, mert persze mosogatni is kellett a mindenféléket, úgyhogy most fogok ebédelni.

Kb egyedül ezt nem találtam a szekrényben, de lehetséges, hogy csak jól elbújt.

Ha elfogadtok egy bajnoki jótanácsot, sose legyetek nyugdíjas özvegy pasasok.

a felnőttség döntés

Az egyik kedvenc tumblimon írta a szerző valami "idővel én is ilyen leszek, amikor felnőtté válok" típusú megállapításra, hogy az időnek semmi köze a felnőtté váláshoz, ahhoz egy-két döntést kell meghozni.

Hát lássuk be, ez kurvára így igaz. Ha körülnézünk a környezetünkben, biztosan mindenkinek van legalább 1 ismerőse, aki erősen a felnőtt korosztályba tartozik, esetleg már túl is van élete felén, és például felnőtt, felelősségteljes döntés meghozására képtelen. Némelyeknek még ún. gyerekeik is vannak, akiknek sorsával kapcsolatban szintén kell egy csomó hétköznapi és nagyobb horderejű döntést is hozni, hát nem irigylem őket.

Ez egy halmaz, ha úgy tetszik, egy buborék, én pedig egy másik halmazban/buborékban lebegek, szóval indifferens számomra létezésük egészen addig, míg ebből a másik halmazból bele nem szeretek valakibe.
Na ott kezdődik az igazi küzdés.
Úgy érzem, mintha 10 évet fiatalodtam volna, mióta (mióta is? kb 7 hónapja) külön költöztünk különböző jogcímek és ürügyek okán, ugyanakkor ebbe a csiki-csukiba (szakítunk, majd visszasomfordálunk egymáshoz, majd ismét szakítunk, majd ismét.... and so on, and so on) olyan mértékben fáradtam bele, hogy attól meg legalább 134 évesnek érzem már magam.
Egy ideig az ignorálást láttam a legmegfelelőbb taktikának, semmiféle kontaktust nem teremteni és nem elfogadni, így az eltávolodás előbb-utóbb bekövetkezik és akkor túl vagyok rajta, de egyrészt láthatóan erre képtelen vagyok, és ennek belátásához szorosan hozzátartozik a miértje is, mert érzelmileg még mindig kötődöm. És nemcsak megszokásból, ezt ennyi idő elteltével tudom már. De mostanra beláttam, hogy ez az ignorálás nem fog működni nemcsak azért, mert képtelen vagyok nem gondolni rá, hanem mert ez a rengeteg indulat és viszonyulás fűti a kazánt, lendületben tart, nincs nyugvó pont miatta.
Ami végtelenül frusztrál, és emiatt tele vagyok indulattal, hogy ugyanezt nem, vagy csak részben érzem a másik fél részéről, de miért vagyok emiatt dühös? Sokáig azon dühöngtem, hogy mekkora országos faszfej hogy nem veszi észre, hogy velem milyen boldog volt az élete, nélkülem meg csak vergődés, aztán ezt elismerte teljesen őszintén DE ENNEK ELLENÉRE SE vagy ezzel együtt is ugyanaz megy tovább, mint eddig (se vele, se nélküle). Ezen keresztül jutottam el a felismeréshez, hogy nem ezért vagyok dühös, azaz nem az dühít, hogy ott a megoldás az orra előtt, és csak ki kellene nyújtania a kezét, csak egy lépést kellene tennie és meglenne, hanem azért, mert engem_nem_szeret. Az egóm miatt. Mi az, hogy engem nem szeret, mi az, hogy nem tesz nagyívű romantikus gesztusokat a visszahódításom érdekében?! Miért NEM AKAR egyáltalán visszahódítani? [És eközben alvóruhát vesz nekem, mivel ugye minden ruhámat elhoztam már, hogy legyen miben aludnom nála, ha esetleg (nem kényelmetlen szexi szarokat hanem puha holmit, mielőtt azt hinné a T. Nagyérdemű, hogy doktornénist játszat velem esténként neccharisnyában meg bőrtangában), és számol velem, tényezőként kezel, ajándékozni akar karácsonyra, tele van gondoskodó gesztussal, de mia faszért?!?!?]
Felesleges kérdések ezek, erre jöttem rá, ígyhát válaszokat is felesleges keresnem rájuk. Így van és kész. Nem tesz, nem akar, nem fog. Minél előbb elfogadom ezt, annál hamarabb nyugodhatok meg és az energiáim sokkal-sokkal hasznosabb dolgok felé vihetnek. El sem tudjátok képzelni, hogy ez az érzelmi hullámvasút milyen mértékben igénybe veszi az energiakészleteimet az elemi életenergiáktól kezdve, ami ahhoz kell, hogy felkeljek és felöltözzek a magasabb szintű, kreativitást tápláló energiáig. Rengeteget. Nem akarom magam heroizálni, csak úgy megemlítem. Azt hiszem, a biciGlimnek nem kis részben köszönhetem, mármint a talpon maradásomat, úgyhogy Apám hiába fúrja és kapacitál, hogy mostmár váltsak BKV-ra, mert hideg van már ehhez (nyáron meg meleg volt, akkor miért nem kapacitált, hogy 38 fokban ne biciklizzek, az mitől volt kevésbé káros?!), nem fogok, mert kezdetektől fogva azt érzem, hogy kábé ez tart még mindig össze.
A pécsi konferenciára egy kollégával utaztunk, akivel kb egy korúak vagyunk és mindkettőnket az expasink kísért ki a vonathoz, akik álltak ott az ablak alatt sapkában és néztek bennünket és bazsalyogtak és ingettek és mi mind a ketten baromi nagy lúzernek éreztük magunkat. Illetve én először nem, de a lány belém beszélte, hogy ez az. Őt még ráadásul manipulálja és totálisan irányítja érzelmileg a volt faszija, ami gáz, és velem azért nem ez a helyzet (vagy legalábbis nem tudatos a manipuláció, ha van ilyen), de mindenesetre warning sign volt és azóta még inkább szeretnénk végetvetni ex-expasival ennek a szánalmas kutyakomédiának.

Az egyik kollégám azt mondta, hogy egyáltalán nem idegesítő vagy unalmas ez a szarakodás, sőt, ez olyan neki, mint a Barátok közt, amit mi itt művelünk. Nos, a barátokközt idegesítő és szánalmas, pláne unalmas, úgyhogy ezt tényleg abba kell fejeznünk.
Na, ez jó hosszú lett, aki idáig elért az olvasásban, vendégem egy pohár pezsgőre a gellért-hegy tetején :)

hirdetés

Az egyik artériás bemenetre keresek pártnert.

te nem tudod miaza

szerelem váczi esztertől:

 

EPILÓGUS

I must stand up for myself

Especially as a woman.

horny doctorate

viszont ennyi tudományt és komolyságot követően elképesztően sexually excited (aka horny) lettem. Lehet, hogy ez a doktori iskolák sikerének valódi oka, a reprodukciós kedv felcsigázása?
És ha így van, ez miért nincs benne a brossúrákban??

amúgy meg

voltam pécsen kétnapos konferencián, tudományos okból kifolyólag, és bár kicsit tartottam attól, hogy halálra fogom unatkozni magamat, végül is csak 2 geciszar unalmas előadás volt az összesből, ami nagyjából 14-re rúgott, és ebből kettőből az egyikről ki is tudtam jönni, tehát a tényleges szenvedés csak egy volt. Azonban továbbra se legyenek illúzióik a Tisztelt Nagyérdeműnek, belőlem ennek ellenére vagy ezzel együtt semmiféle kutató és elméleti szakember nem lesz, pláne nem doktori iskola éltanulója.

Inkább a halál.

Azt viszont meg kell állapítanom, hogy a pécsi akadémikusok nagyon tudnak élni, a Vasváry-villába kvártélyozták be magukat, ami tökéletesen korszerűsítve lett (lift, új ablakok, központi fűtésrendszer, satöbbi), a vendégházukban pedig konkrétan MTA PAB hímzéses ágyneműhuzat és ropogós, hófehér törölköző várt, szóval így könnyű korszakalkotó felfedezésekre jutni (mármint úgy, hogy nem szúr a törölköző és nem kap középfülgyulladást a professzor az ablakrésen át fütyülő cúgtól).

hogyan

lehet valaki ennyire gyönyörű?

AB egy Frenk-Radnóti-Phnb utánérzés. 

a csendes ámerikai

Hullámzó volt, és ez - nálam legalábbis - a jó móka jelzője*.

Voltak benne lelassult részek, például amikor Pyle-lal való első találkozását írja le, vagy az őrtorony támadását, azonban a regény utolsó negyedében az összes addigi, apránként összegyűjtött feszültségmorzsa egymás tetejére ugrál, a történet kikerekedik, és mint a hógolyó a hegyoldal közepén felgyorsul és egyre gyorsuló, dübörgő lavinaként zúdul le a végpontra (a lavina a völgybe, a regény a Vége felirathoz).

Mindent szeretek, ami a háború ellen kampányol.

Pyle és Fowler, a fiatal és végtelenül naiv amerikai ügynök valamint a kiábrándult, cinikus brit újságíró a nőért (Phuong) versengve érveket hoznak fel amellett, miért az övék kell hogy legyen, és bár a lehető legelképzelhetetlenebbül antiromantikus mondat, amit nőért való versengés során mondhat egy férfi, mégis olyan megejtően emberi Fowler, amikor azt mondja, hogy ő már annyi idős, hogy tudja, nem él örökké, és ez a nő lesz, aki mellett meg akar öregedni. Ennyi.
Ezt újra el kell olvasnom, mert azt hiszem, a felét sem értettem meg.

*például a jó szex is ilyen.

nincs több mondanivalóm

SdB

Oly' végtelenül ostoba és nyafogó bénaság vagyok, hát az ég világon semmit nem tanultam Simone de Beauvoirtól?!?! Még nem fejeztem be A második nemet, úgyhogy hétvégére ezt kapom házinak.

ráadásul

amikor egy kicsit is kevésbé látszom annak az erős nőnek, aminek látszom, és esetleg ÉN kérnék segítséget vagy csak némi megértést, persze mi a faszt képzelek én is egy selejtes lúzertől megértést/törődést várni?!?! de hát látható, hogy én aztán TÉNYLEG semmiből sem tanulok, szóval akkor mindig eltűnik és szarik a fejemre és mingyá jövök és mingyá folytatjuk és utána nagy kuss van és eltűnés. Napersze, az én anyám valagát, mi? Na ilyenkor mindig kurvára faszán megbánom az egészet és ráülök a számra és az ujjaimra is, hogy ekkora barom ne legyen többet hogy ott keresek akármit, ahol nincs az ég világon SEMMI.

dögöljek meg ha még egyszer erőt vesz rajtam a törődés vagy az aggódás vagy akármi affekció a hüje barma irányába és még egyszer felemelem a telefont vagy az ujjaimat bárminemű érdeklődő mondat begépelésére használom.

szarszarszar

Akartok hallani nyafogást?
Hát, pedig itt most csak az van.

Félelmetes és elkeserítő egyszerre, milyen rohadtul kiszolgáltatott a némber a hormonok táncrendjének. Hol kállaikettőst járnak, hol hullámvasutaznak, pedig még terhes se vagyok. A mai nap is a fos cimkéjűek közé kerül be a naptárba, koradélután konkrétan dupla presszókávéba kapaszkodva próbáltam agyamból a nyúlós-ragacsos ködöt kiűzni, de teljesen hatástalan volt. De nem is ezt utálom ebben az állapotban, hanem azt a gazdátlan kiskutya életérzést, amikor elgyengülésemben voltpasiknak kezdek el nyafogni és magányosságom hullámai méterekkel a fejem fölött csapnak össze és minden munka megoldhatatlan, unalmas óriáspolipnak tűnik és szarok mindenre és mennék haza de nem mehetek, mert még 2,5 óra van hátra és megbolondulok és közben utálom magam emiatt, mert gyenge vagyok és gyámoltalan és ha valamit utálok ebben az életben akkor az gyengének és gyámoltalannak lenni, különösen úgy lenni gyengének és gyámoltalannak hogy közben senki nem vár a ház tövében kifeszített pokróccal, hogy elkapjon.

Ki kell magam mozdítani ebből a malomból, hogy fél6kor felülök a biciGlire és hazatekerek és onnantól másnap 9-ig teljesen egyedül vagyok.

lesifotós

tudományos képek megörökítése céljából mentem ma konferenciazáró díjkiosztásra, mert píárosnak vagyok kikiáltva/nevezve/bélyegezve, és sajnos ott volt a pözsó is, mert ennek mindig mindenhol ott kell lennie, ahelyett, hogy inkább máshol lenne ilyenkor. például szerelné a biciklijét. vagy gofrit enne a konyhában, mezítláb, mackónadrágban, vagy érthetetlen és olvashatatlan könyveket írna. bármi. vagy lenne legalább randa és rosszul öltözött.

pisiform bone

Fáj a jobb kezemen a borsócsont. Most mondjátok meg, hát miféle dolog ez?!?!

izé

Egyfajta fura nyugalom, béke van belül.

Kifelé lehet, hogy másképp csapódik le és izgágábbnak, kiegyensúlyozatlanabbnak tűnök, és tényleg rosszabbul is viselem a hülyeséget, az együtt-nem-működést, a fafejűséget, az önző törtetést, de ezeket amúgy sem szívlelem, legfeljebb más családi állapotban gálánsabban viszonyulok hozzájuk.

Volt egy nagynéném, sajnos ez már múlt idő, aki az elmúlt fél-3/4 évben egyre többször eszembe jut. A sorsunk nem volt hasonló, mert ugyan sose ment férjhez és amíg ismertem, azaz emlékeim vannak róla (27 évre visszamenőleg kábé) nem volt pasija se, huszonévesen szült egy gyereket, de később állt össze a kép - nekem, a gyermek apjának nyilván hamarabb, de én kb 50 éves korában ismertem meg - hogy nem akart ő családot, csak egy gyereket és miután a faszi megcsinálta neki és boldogan lett volna az apja, lapátra tette és a vezetéknevén kívül az ég világon semmi köze nem lehetett/volt a gyerekhez. Ez a nagynéni igazi magányos farkas volt, a magányos farkas női verziója a vénlány, de a "vénlány" terminus végtelenül lenéző és levendulaszagú és kontyos és megkeseredett meg minden, szóval kéretik kerülni használatát, csak rendkívül indokolt esetben használjuk, tehát ezzel a magányos farkassal sokszor beszélgettünk, amikor a nagyszüleimnél voltunk, mert velük élt a halálukig, de nem magánéleti dolgokról, hanem csak úgy általában, az élet dolgairól, meg varrásról (!!4!) meg a pasikról szőrmentén, és szóval lehet, hogy ez ilyen genetikus valami apai ágon és mi egyívásúak vagyunk a Katával.

Szóval én boldog vagyok egyedül, ami csak részben pontos definíció, mert boldog vagyok párkapcsolatban IS (ő nem tudott), de megtalálom a boldogságot az egyedüllétben is. Néha van olyan hétvégi nap, hogy egész nap ki sem lépek a lakásból és az ég világon senkihez sem szólok és meg sem fürdök és át sem öltözök mert eleve mackóban feküdtem le aludni, de tudom, hogy aztán 1 nap múlva megyek dolgozni a munkahelyemre, ahol fogok találkozni emberekkel, de ha nagyon-nagyon éhezném az emberi szót, akkor lenne 3-4 ember aki azonnal felvenné a telefont, ha felhívnám, vagy ott van n londonban és skype-olhatnánk, mert ha azt írom, hogy MOST! akkor ott teremne, szóval ettől az egyedülléttől hosszútávon talán becsavarodnék, de így teljességgel bírom. És lehet, hogy ez így marad mostmár, mert beleszokom és megszeretem ezt az állapotot, mert ez szerethető, nagyon is az, és bár a szex magaddal tulképp szex azzal, akit legjobban szeretsz, azért ez mégse ugyanaz, és mondjuk ott vannak az unokaöcséim, ahogy Katának is ott voltunk mi, akikkel foglakozott, akiket számon tartott. A nagyobbik unokapöcsi a Nagy Kapcsolatában most éli át az első és legnagyobb válságát és nekem hajlandó beszélni róla, mert nem faggatom, hanem egyszerűen bíztatom, hogy jól csinálja, mert könyvet olvas a párkapcsolati válságról bazmeg, és nagyon jól tudom, hogy könyvből ezt nem lehet megoldani és megtanulni se, és nem is ez a lényeg, hanem hogy törekszik, hogy megoldást keres, érted? Kibaszott felnőtt férfiak nem képesek erre a környezetemben, hogy ilyen proaktívan tegyenek a párkapcsolatukért, ez a kis majom meg próbálkozik és majd' megfeszül és csodálom ezért. A másik meg rettenetesen szorongó alkat és a halállal van állandóan elfoglalva, vajon honnan ismerős ez? Úgyhogy nekem is ott vannak életemben a hasonló mintázatok a nagynénémmel és akkor lehet, hogy egyedül fogok kinyiffanni (tüdőrákban?).

adj egy ötöst!

elkergettem az összes büdös macskát.

koszos disznó

Van az operett mellett egy disznós hely, hát elég nagy fenntartásokkal ajánlanám. Oké, végiggondoltam és rájöttem, hogy mégse tudnám senkinek ajánlani: akinek vastag a bukszája és nincs jelentősége, hogy egy üveg kadarka vagy zöldveltelini ún. minőségi bor (kadarka?!) 4300 forint, az nem ilyen helyre megy. Aki malacőrült és minden ami malac, jöhet, annak felháborítóan kicsi lesz az adag és véleményem szerint a tepsis krumpli nem úszik a zsírban egy vendéglátóipari egységben*. Marinéni konyhájában igen, de az nem nevezi magát bisztrónak. Szóval gazdag igénytelenek nyugodtan menjenek. A mangalica pecsenye amúgy nagyon finom volt, de én egy sovány, 57 kilós lány vagyok, aki az ébren töltött 16 óra alatt összeadva ugyan sokat eszik, de egyszerre nem vág be 4 rántotthúst, úgyhogy nekem oké volt a tenyérnyi hús, igaz, 3 centis vastag szelet, de egy férfi sátáni kacajjal küldte volna vissza, hogy ő nem rendelt előételt.
*első felindulásomban disznótorost akartam rendelni, mert kívántam a májas hurkát, de aztán meggondoltam magam. képzelem, mit hoztak volna ki disznótoros címén: egy-egy karika májas, véres hurkát meg egy karika kolbászt. hüjék.

Jól elrontották a napomat, mára szakadó esőt és világvége hangulatot ígértek, erre tessék: 7ágra süt a nap hát hogy fogok most morcos és életúnt lenni, azt terveztem, hogy barlangom mélyére visszahúzódva varrok, 3-4 óra alatt lassú tűzön megsütöm márton combját és mellecskéjét babbal, paprikalekvárral és sok fokhagymával, arcomon méla utálattal nézem a vízfüggönyt az ablakból. Most menjek bringázni? Vagy mossak ablakot? Undorítóan mocskos mind, faszér' süt a nap, így látszik minden kosz a lakásban.....

Saturday is Son of a bitch Day

Egy férfinak legyen stílusa.

Rózsaszín férfivázas bianchi versenyen tekerő, jóvágású, csinosfenekű egyetemista srác, jó volt együtt mögötted tekertni a kiskörúton, máskor is ezt a jólszabott farmert legyél szíves felvenni a csütörtöki előadásaidra.

36

Egy egész méretnyit fogytam, véletlenül.

Ekkora kb 17 évesen voltam, ezek szerint éveim száma is majdnem megfeleződött? Akkor mik ezek az ősz fanszőrszálak? És a ráncaim a homlokomon? Azokat ki fogja kivasalni, he?

Ma a masszőr-csontkovács (vagy csontkovácsba oltott masszőr, nézőpont kérdése) feltűnően kedves volt hozzám, bár eddig sem szidalmazott hangosan és amikor fájdalmat okozott, olyankor is mindig csitítgatott és biztosított szeretetéről, de ma lovagiasan kivette a táskát a kezemből és kicipelte a bringámig (nyomorult, láttam hogy elferdült a gerince, mire odaértünk), agyondicsérte a hajamat férfiszemmel (aszonta; mintha ő tudná női szemmel nézni...) és puszit adott búcsúzásképpen. Eddig semmi ilyen jellegű, közvetlen megnyilvánulása nem volt. Szegény, én meg azt álmodtam róla, hogy ő a Vudi Elen....

Új projektem, melynek egyelőre a "beülős este" fantáziá(tlan)nevet adtam, a mai nappal vette kezdetét. Mondjuk nem tudom, hogyan fogok ismerkedni más emberekkel, miközben arcom egy regénybe lóg bele és magamban vihogok, közben pedig fültől fülig összemaszatolom a képem a humusszal és a sálamba potyogtatom a lilahagymát. De hátha valaki rodeóbohócot keres az utazó cirkuszába hasonlóan szerencsétlen magányos könyvmoly és mégis elég bátor hogy odaüljön hozzám és együtt nevessünk.

a lájkkurva

Unalmamban a statisztikában kotorásztam (közismert vagyok perverzióim sokszínűségéről) és hát lássátok meg feleim, hogy a legtöbbet nézett vagy olvasott vagy kattintott vagymi szóval a legnépszerűbb bejegyzésem a kék pözsóról írt*.

Ebben mi olyan baromi érdekes? (dehát már meséltem mindkettőtöknek ezt élőben, akkor mit kotorásztok utána itt is, kedves Két Olvasó?) 

*tudom, olyan sok van (nem sok, csak több), de ez

ez a pözsó akkor egy lájkkurva? vagy inkább lájkmágnes.

avagy a közlés valódi tartalma

"Nyugodtan hívj fel, bármikor."

means ha érdekellek vagy hiányzom, keress csak nyugodtan, én ugyanezt nem fogom megtenni, mivel....

Hátravan a Katalin utcából még néhány fejezet és nem merek belekezdeni.

Pedig nem horror vagy pszichothriller. Tegnap a 16. fejezetnél egyszercsak azon vettem észre magam, hogy ülök a kanapén magamba roskadva és meredek ki az ablakon valahová soroksár irányába. Megijeszt a mélysége.
Szabómagda olyan, mint egy 70 fokos háziszesz, legalábbis letaglózási foka mindenképpen minimum ezzel ér fel.

Miféle

férfi, bocsánat, miféle ember nevez egy megázott biciklis nőt "lucskos jetinek"?? Hogy jutunk el a létezés legkívánatosabb vánkosától a lucskos jetiig? Az ilyen férfinek legszívesebben azt mondanám, hogy barátom, neked nem pina jár, hanem a kaszáspók lábai köze a sarokból. Enjoy, asshole.

genyák

Az egyedüllétben az is érdekes, hogy a legváltozatosabb hapsikkal kombinál össze a tudatalattim, amin reggel csak röhögök. Most például a pénzügyi rektorhelyettes mozdult rám álmomban, aki amúgy tényleg jó pasi de egyetem szerte hírhedt genya (nem emberileg, hanem mert hidegfejű prgamatista), és tudtam, hogy csak egy tervezetet akar elfogadtatni és mivel én ellenzem, így próbál meg becserkészni, érdekből. Nyilván visszautasítottam, felálltam mellőle és otthagytam, amit baromi rossz néven vett és utánam hajította a telefonját dühében(!!), ami csúszott keresztül az aulán a kőpadlón, sistergő hangot hallatva és a cipőm sarka állította meg. Lassan lehajoltam érte, felvettem és mentem tovább, mire utánam iramodott és amikor beért, szépen átnyújtottam neki a telefont és baktattunk csendben tovább.

mamó szabda, a szóbűvész

"Akkor már azt is tudták, hogy holtak és élők közt csak kvalitatív a különbség, nem sokat számít, és azt is, hogy minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában."

Szabó Magda: Katalin utca

néhány megfelelően elhelyezett és pontosan odaillő szóval tökéletesen odabasz.

2nd stage

Nagyon nehezen engedek el helyzeteket, embereket, vágyképeket, talán (többek közt) ezért is tartott ennyi ideig, míg beláttam, hogy én már nem tudok ÉS nem is akarok tovább arra várni, hogy a valahavolt kapcsolatunk, ami berogyott május legelején, felébredjen az éber kómából. Lehet, hogy ez egyszer majd jobb lenne, lehet, hogy egyszer újra visszanyeri az önbizalmát, a magába vetett hitét, lehet, hogy egyszer majd újra képes lesz társ lenni (nagyon remélem és őszintén kívánom, h így legyen), de én azt már nem tudom kivárni. Sajnálom. De tényleg, el sem tudjátok képzelni, mennyire fáj ennek az önmagam előtti beismerése, de valami tudati szinten megjelent, egy kép, egy érzés, egy tudás, hogy ez már nem az én életem. Az én életem másmilyen már és ennek nem része a várakozás.

Ami fáj az annak a felismerése, ahogyan ez a kapcsolat, a hozzá fűződő szálak elfűrészelődtek egymás után. Látni szépen kívülről mint egy filmet, ahogyan lépésről lépésre távolodom el egyrészt tőle, másrészt a kettőnk kapcsolatából. Itt van például a pözsó. Soha az életben észre se vettem volna, és hát 6 éve dolgozunk ugyanott, 6 év alatt hányszor futhattunk össze itt-ott mittómén, talán még beszéltünk is, de kurvára nem vettem volna észre ezt az embert és nem is vettem észre, amíg együtt voltunk a pasimmal. Megnéztem én mindent, ami szép és kívánatos, mert vak nem vagyok, de egy pillanatra se merült fel bennem sose úgy nézni senkire, és nem prűdségből vagy elhatározásból, egyszerűen még a radaromban sem volt más pasi sose. Át se lépték az ingerküszöbömet. (ezért is bosszantott mérhetetlenül a pözsó hülye hozzáláncolásos akciója, a faszér' kellett felhívnia magára a figyelmem, hát mégis mit képzelt, hogy majd nem tűnik fel? vagy hogy nem kezd el érdekelni, hogy kiez miez és mit akar?) Arra is jó volt a pözsó, hogy ráébresszen: magányos vagyok és pezsgésre vágyom, vágyom emberek megismerésére, nem ezt a szarakodást játszani, meg legyek türelmes mert lelki válság van és ilyenkor időt kell adni.

Mostanra értem el abba a szakaszba, hogy már én számítok, nem a mi, és azt hiszem, ez a leghitelesebben mutató mérce arra nézvést, hogy én már kiléptem ebből. Nagyon hiányzik, de az hiányzik, ami 2 évvel ezelőtt volt kettőnk között, és nem az a sokmilliárdnyi sejtcsomó, ami a város túlsó végében a billentyűzetet nyomkodja a kanapén. És ez nagyon nagy különbség.

Tudom, hogy ostobán hangzik, hogy olyan vágyképeim voltak, miszerint egyszercsak szól a kapucsengő és a pasim kiabál bele kaputelefonba, hogy engedjem be különben meghal, és feljön és azt mondja hogy pakoljak össze és azonnal költözzek haza mert ugyan még nem sikerült rendbetennie mindent magában de nem bírja tovább nélkülem és arra is rájött (erre amúgy tényleg rájött, csak 6heti hallgatás után közölte velem amikor akkora volt a fejem a haragtól, mint a budafoki víztorony, így nem igazán sikerült elérnie a kívánt hatást) hogy ezt nemhogy nem egyedül kell megoldania, hanem szeretné a segítségemet kérni hiszen szeretem és ő is szeret.
Nem pont így kellett volna ennek megtörténnie (lehetett volna úgy így, hogy mondjuk felkiabál a harmadikra az erkély alatt szobrozva), de érezzük a helyzetben lüktető akarást, a driving force-t, a kellesz nekem és végre nem vagyok olyan fasz hogy ezt ne lássam ihletettségét.

Azonban hősünk semmiféle erre utaló, vagy ezzel tetszőlegesen helyettesíthető gesztust nem tett az elmúlt hat hónapban, ami arra enged következtetni, hogy nincs is így ("nem bírja tovább nélkülem és arra is rájött hogy ezt nemhogy nem egyedül kell megoldania, hanem szeretné együtt csinálni hiszen szeretem és ő is szeret") És ezt tudni kell belátni, még ha az a másik fél még ahhoz is határozatlan, hogy ezt beismerje.

Ami nagyon baszkurál ebben az egészben, hogy most úgy érzem, egy beteg/ segítségre szoruló embert hagyok magára (aka cserben), mert úgy tűnik, ő nem "ilyen" hanem valami történt vele, vagy valaminek hatására ilyen lett egy ideje, és azt tanácsoltam neki (ahogyan ezt 6 hónappal ezelőtt is megtettem btw) hogy forduljon szakemberhez, mert szerintem baj van. De nem vagyok sem a guruja, sem az anyja, sem az életvezetési tanácsadója. Utóbbi többek közt azért sem, mert ő maga utasította ezt el.

És a legszebb az egészben, hogy alig-alig beszél arról, mi zajlik benne, ezért kb fogalmam sincs, mik a félelmei, mit gondol magáról és miért, ha együtt voltunk és kérdeztem, hogy mi van vele, akkor mindig a munkáról beszélt nyavalygott, érzésekről szinte alig, szóval úgy is érzem, hogy alkalmatlan vagyok a guru/ anya/ életvezetési tanácsadó szerepére a kellő információ hiánya miatt.

na, ez jó hosszúra sikerült. Végül is ma 6 hónapja, hogy ki lettem rúgva a lakásból különköltöztünk, így mi sem lehetne méltóbb halottak napi gesztus mint szakítani.*

This time I mean it.

*volt ma vendégség és kaptam egy petpalacknyi házibort, hát ez nem fogja megélni a holnapot, az internet népe előtt megesküszöm rá.