Ma egy menzaebéd közbeni beszélgetés során ébredtem rá, vagyis inkább tudatosult bennem, hogy az eddigi 35 évem elég esemény- és élménydúsan telt. Túl vagyok ezen-azon, szóval nem mondhatom, hogy unalmas életem volt eddig, és a tapasztalatszerzésben is komoly források voltak ezek. Ez annak kapcsán jött elő, hogy ún. párkapcsolati válságom* hogylétéről érdeklődtek, bár nem tudom, hogy van-e egyáltalán nekem még olyanom (nem válságom, hanem párkapcsolatom), mert úgy tudom, hogy abban 2 ember szokott általában - minimum - benne lenni, és we are one man short, gentlemen. És hát sajnálom, ha más élete nem volt ennyire élménydús és nincs még túl ezen-azon, de ez van. Pótolni elég nehézkes lesz, mert ahhoz előbb fel kell találni az időgépet, aztán építeni egyet és azzal visszautazni a fiatalabb évekbe és ott egy-ké-há megélni a mindenfélét, vagy mittudomén. Ezek olyan dolgok, hogy egy részünk "történik" az emberrel, mint például hogy az anyja halálos beteg lesz és meghal, amikor még csak 27 éves és kurvára nincs felkészülve a halálára (tudom, komplett ETO főosztály foglalkozik a halálkérdéssel és abban kb mindenki egyetért, hogy erre soha nem lehet felkészülni, de higgyétek el, 27 évesen sokkal felkészületlenebb az ember lelkileg, mint 65 évesen), más részükben aktívan részt vesz, tesz azért, hogy megtörténjen, vagy legalábbis tesz azért, hogy vele IS megtörténjen (pl: zarándokút vagy összeköltözés valakivel, aki nem a rokonod/haverod).

Nem vagyok én se pszichológus, se terapeuta, se viselkedéskutató, se wellnesstanácsadó, se guru, se gyóntatópap, se anyja senkinek.


* ez a válság is egy homályos és definiálatlan dolog, mert - elvileg - nem is a kapcsolatunk van válságban, csak az egyik fele, a másiknak meg most az a dolga, hogy kivárja, hogy a másik túljusson ezen, ehhez képest  mégis totál szakításnak/szüneteltetésnek tűnik az egész kívülről-belülről nézve egyaránt. mai találós kérdésünk: ki itt az elefánt?

Hey, listen, listen. Gimme a kiss.

Oké, ez az utolsó és ígérem, leszakadok a témáról.

Szóval, van az a jelenet, amikor az első randijukon Annie egy bárban próbaénekel cérna, remegős hangon, a nézők dumálnak és nem foglalkoznak vele, amin utána Annie kiakad, de Alvy (WA) megnyugtatja, hogy állati jó volt és ezek bunkók, azért nem értékelték, aztán megállítja az utcán az étterembe menet és azt mondja neki, hogy csókolja meg, mert az egész estét együtt fogják tölteni és akkor végig ezen fog agyalni, a megcsókoláson mármint, ezért essenek túl rajta most. Tudom, hogy ez kripliség, meg romantikakiller húzás, de valahogy így érzek én is és szerintem tök igaza van Alvynek (plusz búcsúzáskor már sokkal bátrabb lesz a búcsúcsóknál).

Holnap az N Syncről posztolok és a 6. bés zsoltiról.

vegyes

A héten végre férfikéz nyúl hozzám!
Igaz, közben néha úgy érzem majd, mintha eltörne a derekam, kettőbe, vagy a nyakam a fejemről lepattanna, de az ember ne legyen telhetetlen. Ráadásul álmodtam is vele egyszer, és nyilván valami vágybeteljesítő álom volt, és nem a személyének szólt, hanem a szerep, amit játszott, az volt a vágybeteljesítés, de közben woody allen is volt egyben, ami lássuk be, sokat ront egy férfi vonzóságán (nem kell okleveles álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, a lefekvés előtt megnézett annie hall talán valami hatással volt rám), bár ez a korai filmjeiből való, de már ott is rettenetesen nézett ki. Amúgy volt valaha ilyen is, hitték volna? Snájdig fiú volt 19-től 20 éves koráig:

Szóval ott tartottam, hogy masszőr, aztán vasárnap megpróbálom túlélni a bringatúrát - najó, ez álaggodalmaskodás, naponta 30 kilit tekerek 2 részletben, szóval meg se fog kottyanni.
Ami még nagy történés, kedves naplóm, hogy a szemben lévő ház tetőlemeze alá jár egy madár, akit kifigyeltem, nyilván fészke van és jár etetni. Méretéből és a röptéből arra tippeltem, hogy seregély, mert rigó fészekben költ és kisebb is, a harkálynak meg piros a feje búbja, ez pedig fekete, de hiába fotóztam, nem sikerült értkelhető képet csinálnom róla/róluk. Aztán ma, mikor hazaértem, a konyhaablakban állva láttam, hogy nagy eksön van, ugyanis az erkélyen a korláton (4. emelet!) föl-alá sétálgatott egy macska, de csak álmodhatott a Madár Mcdrive-ról, mivel ahhoz métereket kellett volna ugrania a semmibe, amit ő is belátott, hogy kissé nagy ár lenne. Ezt a szülők viszont nem látták ilyen jól át, de nem várták ölbetett kézzel szárnnyal az apokalipszist és a tévéantenna zsinórára telepedve párban gyalázták a macskát, aki végül elszégyellte magát és visszaoldalgott a lakásba. Ekkor spottoltam őket, hogy seregélyek.
Ugye milyen izgalmas? Gondolom....
(ők a seregélyek in question)

koncert

Több okból is zseniális este volt a tegnapi. A kvimbi valami olyan frenetikus lendülettel, lelkesedéssel játszott, amit őszintén szólva már nem is reméltem így 20 év távlatából, meg tisztán, meg sokat koncertező rutinjáték, sat.. Akkora flessel indítottak, hogy lerepült a hajam. És volt otthontalanság otthona is, amitől elolvadtam. Ezen kívül hatalmas volt a tömeg de mégsem volt nyomorgás, és ez nagyon sok nyomorgásban és a rajtunk keresztül ki-be járkáló kibaszott idióta söröző-hugyozó tinédzserek miatti morgásban töltött kvimbi koncertet feledtetett el. Ami miatt aggódtam, hogy hiába vagyunk hamvasak és feszesek, azért ki fogunk a nyivákoló tinédzserek közül lógni, és aging paránk lesz, pedig nincs is, de egyrészt kurvára velünk egykorúak és idősebb arcok voltak (vagy csak szarul tartják magunkat, bár kétlem, hogy negyvenesnek kinéző 16 évesek voltak), illetve valszeg a jegyár sok taknyot távol tartott az eseménytől, óje. És rengeteg faszi volt és hordákban, és egészen normálisnak is tűntek, nem inzultált bennünket senki a szar szövegével és a még szarabb piameghívásaival (najó, n-t megtalálta egy fószer aki kólát ajánlott neki, de figyelmeztettem rá, hogy gina! és erre nem ittuk meg), illetve nagyon sok faszi volt tarkopasz. Mondjuk egy magozott cseresznye koncerten ez kevésbé lett volna meglepő, asszem divat lett az idejekorán ritkuló hajat tövig letolni és méltósággal válni meg a haj illúziójától. Szerintem szexi, én támogatom. Zé hozott-vitt minket kocsival, úri dolgunk volt.
Mindent egybevéve jó kis este volt és 2 órára minden szarról meg tudtam feledkezni és önfeledt voltam. Köszi tibiszilárdlíviuszdodifasziferi.

ostoba hülye fasz

"Tegnap este elmentem a pult előtt, és máig sem tudom elfelejteni sem a tokhalat, sem a brinzát. Vegye tudomásul, drága barátom: a brinza nem zöld, valaki becsapta magát. A brinzának fehérnek illik lennie."
Vidoran olvasom fel az orrom alatt dünnyögve a fenti részletet a Mester & Margarita című opusból, mely a sok kedvenc részem közül az egyik, mire kolléganőm az asztal túloldaláról elkezd helyeselni, hogy igen, a jó házi brindza fehér és ha más színű, akkor nem szabad megvenni.
Oké, hogy nem olvasta a regényt, ő baja, nade a szövegrészlet nem felismerhetően egy irodalmi műből van? úgy értem, kurvára nem hétköznapi nyelvezetben írodott, érted! Istenem, annyira fájdalmasan buta és semmi humorérzéke, fél óráig kell neki egy poént magyarázni, mire megérti (sztem akkor se, csak már kínosan érzi magát és udvariasan nevet, hogy szabaduljon).

Ugyanő volt, aki a hírcsárdán olvasta a maradj talponos hírt és elszörnyedve újságolta nekem, majd csak hosszas magyarázás után értette meg, hogy mi az az álhír illetve a hírcsárda.

persze én tehetek róla, a hírcsárdás incidens óta beláthattam volna már, hogy felesleges próbálkoznom (a vég kezdete, amikor már annyira hiányzik a társaság, hogy zibo jelenti a beszélgetőpartnert. inkább vessetek a mókusok elé)

story of my life

buzi

Sajnos a színházi idénynek már csak percei vannak hátra, de esküszöm, ha lesz elég span, aki hajlandó 4-5E-t rááldozni a fleshmobra, és vannak homoszekszuális barátaik, ismerősük, már csak MIATTUK IS, de nem, emberek, ez önmagunkért fontos, vagyis mindenkiért, mit önzőzök itten, tejóisten elnézést, tehát szóval hogy a következő ruházatban fogok helyet foglalni a Nemzeti első sorában:

Nem alföldi miatt, meg mert akkor kurvanagy mívésznek tartom, vagy hogy szabadságharc, hanem ez most olyan, mint a dávid-csillagos megmozdulás, csak békeidőben.

Én kurvajó vagyok. Ez nem önigazolás, puszta tény.

2nd phase: distress

Tudtam én, hogy ez a fene nagy viháncolás csak kérészéletű, csalóka bevezető, mint a beetetődrog, és nem kéne életstílust építeni rá, de azért reménykedtem. Mostanra (és a sátántangót járó hormonok hatására) nagyjából így tudnám helyzetem jellemezni:

Najó, nem bőgök, de ez már csak részletkérdés. Sok mindenen gondolkodtam az elmúlt napokban, például hogy miért tartok már megint itt (lásd elméletileg a gyerekkori szobámban, gyakorlatilag a lőrinci rezindencia tejhatalmú, egy és oszthatatlan úrnőjeként), és kell-e ez nekem megint, ha mégis folytatódik, vagy kell-e ez nekem egyáltalán? Tudjuk, ezt a Belga már megfogalmazta az Azabaj című művében.
A baj az, hogy nagyjából tudom, mit csinálok rosszul, illetve mit csináltam megint rosszul, csak azt nem, hogy mikor kezdtem el csinálni és ezért azt sem tudom, hogy legközelebb hogy ne követném el megint ugyanígy.

Mikor csúszik át az ember a komromisszumkötésből észrevétlenül a megalkuvásba, az önfeladásba? Két ember közössége egy rendszer, mely az együttműködésen alapszik, ezért is működik csak akkor, ha sok közös vonás van bennük és osztoznak szenvedélyeken, vágyakon, terveken, különben túl sok súrlódást és lemondást igényel a rendszerszerű működés. (nem hiszek az ellentétek vonzzák egymást közhiedelemben)
Mikor hagyja a vágyait, terveit egy másik vágányra átállítani, mikor állítja ő át a váltót? Az csak 1 foknyi eltérés a pályán, de ahogy halad előre a vonat, egyre jobban eltávolodik az új sínpáron futó vonat az eredeti pályájától, aztán lehet könnyes szemmel integetni.
Két ember kapcsolata csak akkor működik, ha építik egymás életét, személyiségét, és úgy érzem, hogy sokat tanultam az elmúlt pár évben és változtam is pozitív irányba például a saját üzleti terveimmel kapcsolatban. Sokkal tudatosabban és szervezettebben gondolkodom a táskakészítésről, és úgy érzem, ebben Dedinek is nagy szerepe van. Lehet, hogy én semmit nem építettem az övén?
Igazából nem is olyan vagyok, mint Dájen, ez egy rossz kép, de nagyon megtetszett és amúgy is tök hipszter dolog animált gifekkel illusztrálni a mondandómat (nemsokára lesz csücsörítős tükörben önfotózós gépoj is), mert iszonyúan fel van baszva az agyam. Olyan dühös vagyok és haragos, hogy ezt előbb-utóbb valahogyan valamin/valakin le kell vezetnem, különben felrobbanok. Hogy miafasz???? és Kiafasz??? és hasonlók törnek fel belőlem, és úgy érzem magam, mint egy kínai váza, akit először megtöltenek vízzel, beleraknak egy nagy csokor tulipánt, aztán kiveszik a tulipánt és raknak a helyére orgonát, aztán kiöntik az egészet, aztán fogják, és leviszik a pincébe és bebasszák a sarokba, a csiszológép mellé. Persze én tehetek erről is, tudom nagyon jól, mert nem vagyok kínai váza, akkor meg miért viselkedem vázaként?!

Csak hát nehéz szabadulni az olyan gondolatoktól, mint hogy már megint itt tartok, magyarázkodom rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek, azok meg méricskélnek, hogy előállhanak-e már a nekem sosem tűnt normálisnak, illetve te úgyis jobbat érdemelsz, meg örülj neki, hogy addig se kell más gatyáit mosnod és ehhez hasonló kedves és bátorító kommentárokkal.

over and over again

Anyáknapi

I wanna be able to come to you and just say, "Adam, I'm... I'm really scared today. And I just want you to hear it.

Hát ezaz. Egy buta kis sorozatban mondja a mellrákkal frissen diagnosztizált nő a férjének, amikor az megint a minden rendben lesz, ne aggódj, itt vagyok melletted és végicsináljuk lemezt kezdi nyomni neki. Szívbemarkoló volt hallani ezt, mert ugyanezt szerette volna az én anyám is mondani apámnak, de vagy nem tudta, vagy próbálta de ő nem hallotta meg.

Van ez a szarság, a rák, aminek a kialakulásáért - nem azért a biológiai tényért, hogy a sejtek túlburjánzásnak indulnak, melyet a szervezet nem tud kontrollálni és önálló egységet alkotva elkezdik a szervezet elől a tápanyagot felemésztve azt lerombolni, hanem azért, hogy miért nem tudja ezt a szervezet időben megfékezni - már nem csak a természetgyógyász-gyógyító-látó-ráolvasó satöbbi szakma, de maguk az orvosok is elismerik, hogy nagyrészben valamely pszichés állapot/trauma felelős. Ezért amikor valaki diagnosztizált beteg lesz, és beindul a kezelési protokol, valahogy az az "elvárt" - persze ki nem mondott - viselkedési minta, hogy gondolkodj pozitívan, nem a legrosszabb opciókat venni számba, hanem a jó dolgokra fókuszálni, mert a gondolatnak teremtő ereje van, és ez valamennyire igaz is, mert aki reménytelennek látja a kezelését és a jövőjét, az nem is fog tudni meggyógyulni, mert ezt akarni kell, sat. Ami igaz is, hiszen ha nincs meg bennem az akarat, eleve el sem megyek orvoshoz, vagy ha el is megyek, nem vállalom a kezelést, ez érthető. De valamiért nálunk kimaradt a gondolkodásból annak a lehetősége, hogy félni az egésztől, hogy nem látni az egész kimenetelét pozitívnak, kétségeknek lenni és adott esetben emelt fővel és felelősségteljes döntést hozva nemet mondani.

Minden nap voltam anyámnál akár otthon volt, akár kórházban, és nagyon sokszor a félelmeit osztotta meg velem, mert apám annyira retteget attól, hogy belehal ebbe az egészbe, hogy még csak beszélni sem volt hajlandó vele erről a lehetőségről, ami ugyanakkor anyám számára nagyon is reális kép volt, mert biológus lévén értette, amit az orvosok mondtak, és azt is, amit nem mondtak, de ott volt  leletekben. El tudom képzelni, milyen óriási erőfeszítésekbe kerülhetett a vívódásait és kétségeit, félelmeit valahogy elnyomni, félresöpörni, hogy nem, nem szabad rosszra gondolnom, pozitívan kell gondolkodnom, mert nem fogok tudni így meggyógyulni, aztán meg ha jött egy lelet, ami a rosszabbra fordulást jelezte akkor a bűntudat jöhetett elő, hogy nem akarta eléggé.

Persze apámat is maximálisan meg tudom érteni még akkor is, ha valójában fogalmam sem lehet arról, min ment keresztül a 4 év alatt. És abban sem vagyok biztos, hogy az ő helyzetében nem ugyanígy reagáltam volna, ismerve a struccpolitikai karrieremet, de talán ha anyám kicsit jobban a sarkára áll és megérteti vele, hogy igenis fontos a félelmekről beszélniük, mindkettejük félelmeiről, talán könnyebben viselték volna a megpróbáltatást.

Hát ilyesmik jutottak eszembe anyáknapja kapcsán. Kíváncsi vagyok, mikor halványul el a betegség emléke, és jut róla majd eszembe az, amikor a pázmándi kertben gyomlálás közben a konyhakerti növényekből vizsgáztatott alsós koromban, hogy melyik egyszikű, melyik kétszikű. 

nyúlik, mert lenyúlják

A támop kettőegykettő pályázattól ments meg uram minket.


12milliárdból sem sikerült egy működöképes informatikai rendszert összhozniuk, édesjóistenem, hát hogyan vezetnének el ezek egy egész országot?! Most már ott tartunk (5,5 hónapja tart, hogy beverekedjük magunkat), hogy lehet, hogy ebből a buliból mégis csak jobb kimaradni.

#1

Eredetileg ez egy figyelmeztetés lett volna, hogy mostantól nyafogás és picsogás lesz a blogban, hogy mindenki, akit ez nem érdekel idejében le tudjon lépni, leiratkozni satöbbi, de mire megszületett a bejegyzés, már meggondoltam magam.

Újradefiniálás és újrafelfedezés zajlik, még ha kikényszerítés útján is jutottam el idáig, akkor is. Úgy látszik, nálam ezt ki kell kényszeríteni. Szerettem volna nyafogni, hogy milyen magányos vagyok és milyen rossz most, hogy külön költöztünk egy időre, de - lehet, hogy csak egyelőre - nem is hogy nem szenvedek, de egyenesen élvezem a helyzetet. Nyilván az újdonság ereje+ az elme túlélésre berendezkedett érzéki csalása ez, hogy a jó oldalát látom az egész másik lakásba hurcolkodásnak, és lesz ez még így se, de egyelőre szinte kínosan érzem magam, hogy nem érzem rosszul magam a bőrömben. Még az sem tudott letörni, hogy a lakás gyakorlatilag néhány fecskendő és halott csecsemő híján a trainspotting ominózus drogos-tanyájára emlékeztetett és addig nem is mertem még n-t sem áthívni takarítani, amíg legalább valamennyire nem sikerült a gané nagyrészét eltakarítani, de ez sem baj, addig is elfoglaltam magam. Kisúroltam magamból a haragot. Reggel a lépcsőházban lefelé robogtam, amikor a lépcsőházi ablak túloldalán egy cinke telepedett a faágra, kb 50 centire tőlem, szájában egy kukac és nyitnyikélt (szóval teleszájjal odaköszönt). Hát mekkora királyság már ez.

Jézusom, hány éves vagyok, királylány?!?!

Annyira kurvára szeretnék valamit mindent összetörni.