Ez az egymillió dolláros festményed?

Mesélt nekem az egyik hajós útitársáról, egy kanadai festőlányról, aki egy vízi fuvart keresett mexikóba, ő meg épp mexikóba készült a micimackóval (így hívják a hajóját, ennyit a macsó hippi exügyvéd szélhámos keménységéről), ezért felvette legénységnek leányságnak, aztán összebarátkoztak, később az első kiállítására is elment, amit a nő a lakásán tartott galéria híján, barátok meg rokonok voltak ott, de amikor egy másik művész is megérkezett, az megállt a festmény előtt és azt kérdezte tőle: Á, ez az egymillió dolláros festményed? Klassz. Onnantól értették egymást.

Ez.
Ez a gondolkodás.
A legkedvesebb, legjobbnak tartott munkádért nyugodtan kérhetsz akár egymillió dollárt is. Tökmindegy. Nem azért van, mert el akarod adni, hanem mert szerinted ennyit ér.
Ki ítéli meg, hogy igazad van-e?
Ez az egész gondolkodásmód annyira távol áll tőlem, de lenyűgöz és iszonyúan gondolatébresztő élmény is egyben.
Alakul ez.

Nekem még nincs egymillió forintos táskám, de dolgozom már rajta.