Azt hittem,

hogy ez idővel elmúlik, mint a filmekben szokott lenni.
Hogy pár év, vagy több, de legalábbis belátható idő elteltével üdvözült, megesett szűzmáriához hasonló bárgyú mosollyal társított megbékélős arckifejezéssel viselem majd az anyukám meghalását. Hogy például egy béna hálivudi sorozatban egy jól felépített, és kurvára húsbavágóan valósághű mellrákos sztoritól nem borulok ki és zokogok és élem újra az egészet, amikor hajnali fél1-kor szólt a kaputelefon és apám szólt bele a másik végén, hogy bemennék-e vele a kórházba, mert a mentő most vitte el anyámat és ő most nem szeretne egyedül odamenni. Azt a pillanatot, ami nem jött könnyen, amit órák elteltével realizáltam, mert ilyen krízis annyiszor volt már, hogy ez is "csak" egy krízisnek tűnt, és amikor a csokidoki (algír medikus) félrevont bennünket és azt mondta tört magyarsággal, hogy nagyon sajnálja, de ezt nem engedheti, és az ezt az emberfeletti fájdalmakat jelentette, amik az anyámat kifacsarták és csavarták és szorították, amiket nem vettünk vészre, mert annyira szenvedett, hogy már jelezni sem tudott. El tudja ezt ember ép ésszel képzelni? Olyan fájdalmat, hogy már nemhogy ordítani, de nyöszörögni sincs erőd? Olyan fájdalmat, hogy csak remegsz, amiről a külvilág azt hiszi, fázol. Aligha. És ő ragaszkodott ahhoz, hogy muszáj neki morfiumot adni, emberségből.

8 éve, és ahogy utánaszámoltam döbbentem meg, hogy már nyolc éve?! Az lehetetlen. Kettő. Najó, legfeljebb három. 8? 8. Nem ezzel kelek és fekszem, nem lebeg ott az árnyéka minden mozdulatban és nem álmodom vele minden éjjel. Sőt. Sokáig eszembe sem jut, de ilyenkor, egy hülye és élethű film előhozza és annyira eleven és élő és annyira rohadtul kurvára fáj és hiányzik és annyira semmit sem lehet tenni ellene hogy grrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr
Ezt nem lehet elfogadni. Megszokni is alig. Megszokni talán lehet, kicsit.

Arra gondoltam, hogy jó nagy faszság ez a valentin nap, de az apámtól mindig kapunk a tesómmal csokit és/vagy egy cserepes virágot ilyenkor, és értem, mostmár szerintem értem őt, pedig sokáig értelmetlen és oda nem illő gesztusnak éreztem. De bazmeg, öleljétek meg legalább az anyátokat pénteken, akármekkora terrormami, passzív-agresszív, unatkozó és idegesítő nyugdíjas vagy mid-life-crisiban szenvedő ráncfelvarrott bőrnadrágos ribanc-wannabe. Van és meg lehet ölelni. Kurvára fog ez majd hiányozni, believe me. Ha most megteszitek, akkor is, de ez fontos.