Már megint az onkológiai osztályra megyek látogatni, hogy a jókurvaélet. Ez legalább nem olyan, mint egy vágóhídi belező, és döglött halak fotói sincsenek a falakon, de attól még randomban bukkannak fel a pad mellett fejkendős, kopasz, szürkésfehér arccal csoszogó, vizeleteszacskós szerencsétlenek. Csak hogy az ember ne felejtse el, milyen jelentéktelen kis fosfolt, ha netán kezdené elbízni magát.

Igyekszem nem gondolni olyasmire, hogy ide gyakran fogunk jönni, értsd: a látogatott is, meg én is, de persze nem én nem akarok menni, hanem látogatni nem akarok, azaz azt akarom, hogyne legyen ott senki, akit látogathatok, de szerintem értitek a felesleges pofázás nélkül is. Az egyik lépcsőfordulóban az eligazító táblán az asszisztált reprodukciós osztályról tudósítottak, hogy a harmadikon van, hát jó tudni. Előbb-utóbb majd én is az asszisztált reprodukción fogok kikötni, ha így folytatódik a lovestorym, konzervgyerekem lesz. Ezt az asszisztált reprodukciót egyelőre sajnos csak úgy tudom elképzelni, hogy egy csapat orvos állja körül a vizsgálóban a rózsaszín plüsstakaróval borított heverőt, melyen egy izompacsirta húszéves szőke csődörrel épp papásmamást játszunk és drukkolnak, meg készségesen kihúzzák a felgyűrődött takarót a derekam alól, hogy ne nyomjon, és nyújtják a vizespoharat, amikor egy pillanatra kifulladunk a reprodukálásban.

Szerencsére még semmi biztos rosszat nem tudunk, úgyhogy még van esély, hogy legközelebb Ő jön engem meglátogatni az asszisztált reprodukción.