10 centivel a föld felett

járok.

Totálisan láma lettem, nyúlós, bárgyún vigyorgó szerelemes idióta, akit fel lehet emeleni és odébbtenni, mint egy szaros krumpliszsákot.

Hát ide jutottam.
Pedig megígértem magamnak, hogy soha többet.
De hiába.
Egyszerűen nem ment.
Van, amikor magunknál sokkal hatalmasabb erők kényszerítenek, aminek se erővel, se daccal nem lehet ellenállni.

És akkor most az van, hogy Superwoman vagyok és legyőzhetetlen, undorítóan boldog, de ezúttal nem a túl-szép-hogy-igaz-legyen módon boldog, hanem őszintén, mélyen és tiszta szívből. Nem tudom megmagyarázni, mit szeretek benne, mert mindent szeretek, minden aljas, sötét kis szegletet, minden rémes húzását, minden rossz döntését, a mániáit, a kopott ruháit, a zseniális gondolatait, a jég-hátán-is-megélek életszemléletét, ahogy azt mondja, csak viccelek vicces akcentussal, az irántam érzett és 100%-ig kimutatott rajongását, a horkolását, hogy mindent megélt és mindent megtapasztalt már, talán két embernyit is, és hogy a lánya is lehetnék akár. Én vagyok a fruskája, pedig nem is tudta, mit jelent a szó, amíg meg nem ismert. És pontosan emlékszik, mit mondtam, amikor először találkoztunk össze totálisan véletlenül és milyen ruha volt rajtam, és az egész olyan mérhetetlenül abszurd és lehetetlen, hogy ez csak igaz lehet.
Minden nap muszáj találkoznunk, különben mindketten szenvedünk és olyan erő hajt felé, ami ellen már nem tudok tovább védekezni (muszáj volt, sőt musztáj lenne önvédelemből, de fuckoff), de még fontosabb, hogy nem is akarok.

Tegnap együtt néztük a döntőt a Dürerben és csókolóztunk, és azon röhögtünk, hogy undorító, amit művelünk így, nyilvánosan, legalábbis valószínűleg van, akit megbotránkoztat, de sajnos ez engem általában csak még nagyobb provokációra késztet, úgyhogy még tiszta szerencse, hogy nem másztam fel az asztal tetejére letolt bugyival.

This can't be happening. This must be happening.