Anyáknapi

I wanna be able to come to you and just say, "Adam, I'm... I'm really scared today. And I just want you to hear it.

Hát ezaz. Egy buta kis sorozatban mondja a mellrákkal frissen diagnosztizált nő a férjének, amikor az megint a minden rendben lesz, ne aggódj, itt vagyok melletted és végicsináljuk lemezt kezdi nyomni neki. Szívbemarkoló volt hallani ezt, mert ugyanezt szerette volna az én anyám is mondani apámnak, de vagy nem tudta, vagy próbálta de ő nem hallotta meg.

Van ez a szarság, a rák, aminek a kialakulásáért - nem azért a biológiai tényért, hogy a sejtek túlburjánzásnak indulnak, melyet a szervezet nem tud kontrollálni és önálló egységet alkotva elkezdik a szervezet elől a tápanyagot felemésztve azt lerombolni, hanem azért, hogy miért nem tudja ezt a szervezet időben megfékezni - már nem csak a természetgyógyász-gyógyító-látó-ráolvasó satöbbi szakma, de maguk az orvosok is elismerik, hogy nagyrészben valamely pszichés állapot/trauma felelős. Ezért amikor valaki diagnosztizált beteg lesz, és beindul a kezelési protokol, valahogy az az "elvárt" - persze ki nem mondott - viselkedési minta, hogy gondolkodj pozitívan, nem a legrosszabb opciókat venni számba, hanem a jó dolgokra fókuszálni, mert a gondolatnak teremtő ereje van, és ez valamennyire igaz is, mert aki reménytelennek látja a kezelését és a jövőjét, az nem is fog tudni meggyógyulni, mert ezt akarni kell, sat. Ami igaz is, hiszen ha nincs meg bennem az akarat, eleve el sem megyek orvoshoz, vagy ha el is megyek, nem vállalom a kezelést, ez érthető. De valamiért nálunk kimaradt a gondolkodásból annak a lehetősége, hogy félni az egésztől, hogy nem látni az egész kimenetelét pozitívnak, kétségeknek lenni és adott esetben emelt fővel és felelősségteljes döntést hozva nemet mondani.

Minden nap voltam anyámnál akár otthon volt, akár kórházban, és nagyon sokszor a félelmeit osztotta meg velem, mert apám annyira retteget attól, hogy belehal ebbe az egészbe, hogy még csak beszélni sem volt hajlandó vele erről a lehetőségről, ami ugyanakkor anyám számára nagyon is reális kép volt, mert biológus lévén értette, amit az orvosok mondtak, és azt is, amit nem mondtak, de ott volt  leletekben. El tudom képzelni, milyen óriási erőfeszítésekbe kerülhetett a vívódásait és kétségeit, félelmeit valahogy elnyomni, félresöpörni, hogy nem, nem szabad rosszra gondolnom, pozitívan kell gondolkodnom, mert nem fogok tudni így meggyógyulni, aztán meg ha jött egy lelet, ami a rosszabbra fordulást jelezte akkor a bűntudat jöhetett elő, hogy nem akarta eléggé.

Persze apámat is maximálisan meg tudom érteni még akkor is, ha valójában fogalmam sem lehet arról, min ment keresztül a 4 év alatt. És abban sem vagyok biztos, hogy az ő helyzetében nem ugyanígy reagáltam volna, ismerve a struccpolitikai karrieremet, de talán ha anyám kicsit jobban a sarkára áll és megérteti vele, hogy igenis fontos a félelmekről beszélniük, mindkettejük félelmeiről, talán könnyebben viselték volna a megpróbáltatást.

Hát ilyesmik jutottak eszembe anyáknapja kapcsán. Kíváncsi vagyok, mikor halványul el a betegség emléke, és jut róla majd eszembe az, amikor a pázmándi kertben gyomlálás közben a konyhakerti növényekből vizsgáztatott alsós koromban, hogy melyik egyszikű, melyik kétszikű.