"Tegnap este elmentem a pult előtt, és máig sem tudom elfelejteni sem a tokhalat, sem a brinzát. Vegye tudomásul, drága barátom: a brinza nem zöld, valaki becsapta magát. A brinzának fehérnek illik lennie."
Vidoran olvasom fel az orrom alatt dünnyögve a fenti részletet a Mester & Margarita című opusból, mely a sok kedvenc részem közül az egyik, mire kolléganőm az asztal túloldaláról elkezd helyeselni, hogy igen, a jó házi brindza fehér és ha más színű, akkor nem szabad megvenni.
Oké, hogy nem olvasta a regényt, ő baja, nade a szövegrészlet nem felismerhetően egy irodalmi műből van? úgy értem, kurvára nem hétköznapi nyelvezetben írodott, érted! Istenem, annyira fájdalmasan buta és semmi humorérzéke, fél óráig kell neki egy poént magyarázni, mire megérti (sztem akkor se, csak már kínosan érzi magát és udvariasan nevet, hogy szabaduljon).

Ugyanő volt, aki a hírcsárdán olvasta a maradj talponos hírt és elszörnyedve újságolta nekem, majd csak hosszas magyarázás után értette meg, hogy mi az az álhír illetve a hírcsárda.

persze én tehetek róla, a hírcsárdás incidens óta beláthattam volna már, hogy felesleges próbálkoznom (a vég kezdete, amikor már annyira hiányzik a társaság, hogy zibo jelenti a beszélgetőpartnert. inkább vessetek a mókusok elé)

story of my life