Ma egy menzaebéd közbeni beszélgetés során ébredtem rá, vagyis inkább tudatosult bennem, hogy az eddigi 35 évem elég esemény- és élménydúsan telt. Túl vagyok ezen-azon, szóval nem mondhatom, hogy unalmas életem volt eddig, és a tapasztalatszerzésben is komoly források voltak ezek. Ez annak kapcsán jött elő, hogy ún. párkapcsolati válságom* hogylétéről érdeklődtek, bár nem tudom, hogy van-e egyáltalán nekem még olyanom (nem válságom, hanem párkapcsolatom), mert úgy tudom, hogy abban 2 ember szokott általában - minimum - benne lenni, és we are one man short, gentlemen. És hát sajnálom, ha más élete nem volt ennyire élménydús és nincs még túl ezen-azon, de ez van. Pótolni elég nehézkes lesz, mert ahhoz előbb fel kell találni az időgépet, aztán építeni egyet és azzal visszautazni a fiatalabb évekbe és ott egy-ké-há megélni a mindenfélét, vagy mittudomén. Ezek olyan dolgok, hogy egy részünk "történik" az emberrel, mint például hogy az anyja halálos beteg lesz és meghal, amikor még csak 27 éves és kurvára nincs felkészülve a halálára (tudom, komplett ETO főosztály foglalkozik a halálkérdéssel és abban kb mindenki egyetért, hogy erre soha nem lehet felkészülni, de higgyétek el, 27 évesen sokkal felkészületlenebb az ember lelkileg, mint 65 évesen), más részükben aktívan részt vesz, tesz azért, hogy megtörténjen, vagy legalábbis tesz azért, hogy vele IS megtörténjen (pl: zarándokút vagy összeköltözés valakivel, aki nem a rokonod/haverod).

Nem vagyok én se pszichológus, se terapeuta, se viselkedéskutató, se wellnesstanácsadó, se guru, se gyóntatópap, se anyja senkinek.


* ez a válság is egy homályos és definiálatlan dolog, mert - elvileg - nem is a kapcsolatunk van válságban, csak az egyik fele, a másiknak meg most az a dolga, hogy kivárja, hogy a másik túljusson ezen, ehhez képest  mégis totál szakításnak/szüneteltetésnek tűnik az egész kívülről-belülről nézve egyaránt. mai találós kérdésünk: ki itt az elefánt?