elmondanám, csak nem tudom

hogyan.

Most egy kicsit megijedtem. Mert önkontrollfreak vagyok, keményen kézbentartott gyeplővel haladok, de most érzem, hogy egyre jobban csúszok befelé, annyira odavagyok ezért a madarász fiúért, hogy arra már szavak sincsenek. Elvakultan, elfogultan, őszintén. Ijesztően, mert nagyon sebezhető vagyok így, és az ilyesmiből kibaszottnagy hepiend vagy kapitális pofáraesés lehet, átmenet nincs. Eleinte még tudtam távolságot tartani, meg kellően bénult és tompa voltam ahhoz, hogy ne tudjon magával ragadni a helyzet, de kb az első találkozásunkkor, kb amikor megláttam a peronon azt éreztem, hogy tejóég és aztakurva. Nem azért, mert egy dzsordzsklúni, vagy mert madártani egyesületes túramellényben feszített (de), hanem egyszerűen csak sugárzik belőle valami, ami mágnesként vonz magához. Próbálom objektív szemmel nézni, vagyis próbálTAM, hogy ne a vonzásnak a torzító lencséjén keresztül alkossak képet róla, és az a helyzet, hogy úgy is nagyon rendben van. De ez már valószínűleg az elme játéka.

Nagyon nagyon régóta, azt hiszem, kb 20 éve volt egyszer és utoljára ilyen élményem. Őszintén szólva fájdalmas ez a felismerés, és egyben rohadtul tanulságos is. Abban az értelemben gondolom ezt, hogy az első szerelmem, amiből ugye házasság lett, szóval azóta azért volt 1-2 pasi, liason, szerelem az életemben, de egyik sem így kezdődött. Kivéve azt a 20 évvel ezelőttit. Mindig azt éreztem, hogy elmúltam már 16, felnőtt vagyok, a felnőttek ezt így csinálják (értsd: gyorsított eljárással), az, hogy két ember vonzódik egymáshoz kb 5 perc alatt kiderül, viszonylag hamar az ágyban kötöttünk ki, amire egyfelől én is vágytam, de mindig volt bennem félelem és bizonytalanság és nem vágytam rá úgy igazán, viszont ezt a saját zárkózottságomnak tudtam be és ezért nem foglalkoztam vele. Vagyis az ezen való túllendülést fejlődési lehetőségként éltem meg. Aztán kialakult az érzelmi kötődés is, nagyon erős érzelmi szálak is szövődtek, de mégsem ezzel indult.

Ez a fiú pedig pontosan annyira zárkózott és óvatos, mint én, és egyáltalán nem érzi szükségét annak, hogy lerohanjon, amit az első találkozásunkkor gyakorlatilag zokon is vettem, hiszen egyrészt nem ehhez vagyok szokva, ergo ezt önnön ellenállhatatlanságom elleni inzultusként éltem meg (hogy képzeli, hogy nem tart ellenállhatatlannak?!?!?), aztán rádöbbentem erre, hogy mennyire fordítva működtek ezek a dolgok jóideje. Klasszikus tankönyvi módon mindig-csak-egy-lépéssel-megyünk-tovább stílusban, hát nem is tudom, udvarol? ez annyira nem illik erre a helyzetre, de mondjuk hogy udvarol, és biztos vagyok benne, hogy nem tudatosan csinálja, mármint nem manipulatív szándékkal, direkt, hanem neki ez a tempója. És ez engem kikészít. Megőrjít, de közben épp ez a jó benne, ez a visszafogottság, hogy amikor másodszor találkoztunk, az utolsó 5 percre megfogta a kezemet, a következő alkalommal már kézenfogva húzott maga után árkon-bokron másztuk meg a hegyes-tetőt és búcsúzásként megcsókolt, tegnap pedig egy erdei tisztáson ebédeltünk pokrócon fekve, de semmi jóerkölcsbe ütköző nem történt, amit Wohl Janka nehezményezhetett volna, esküszöm.
Nagyon érdekes figyelni, ahogy alkalomról alkalomra oldódik fel és lesz egyre közvetlenebb, egy kicsit olyan, mintha magamat figyelném. Ez nekem is nagyon jó tréning arra, hogy megtanuljam kezelni a késztetéseimet, illetve az, hogy nem kapok meg azonnal mindent, hihetetlenül felértékel minden mozdulatot és helyzetet (egymás mellett feküdni a pokrócon. tejóég.)

na, épp eleget picsogtam, megyek bringát szerelni.