Mindenféle

élmények és szerek fogyasztásának hatására beláttam, hogy muszáj a halálfélelem okozta szorongásommal kezdeni valamit.

A belátást segítette (katalizálta?) ma egy beszélgetés, melynek során ellőttem egyetlen ellenérvem a bármilyen segítségkérés témájában: mivelhogy MIND_MEGHALUNK.
Ez ellen lófaszt se lehet tenni.
Ezt senki nem tudja megváltoztatni.
Ergo senki sem tud megnyugtatni.
(pl van az arachnofóbia: a pókok nem is félelmetesek; aztán van az anorexia: nem is vagy kövér; szóval ezek téveszmék, torz valóságképek, nade A HALÁL BAZMEG, AZ VAN. AZ NEM TÉVKÉPZET. Annak cáfolatáról senki nem tud meggyőzni)

Eddig emiatt nem gondoltam azt, hogy ezen bárki is tud segíteni, mert ezen nem lehet segíteni.
A halálon nem lehet segíteni. Vagy az életen. nézőpont kérdése.

Van ennek a gyökér csakra szabálytalan működésének egy olyan vetülete, hogy fel kell idézni az születést, (ami az élet két nagy traumájából az egyik; megjegyzés tőlem), (a másik a halál) és újra kell élni, de nem szó szerint, hanem metaforikusan, azaz az életet kell választani. Namost nekem ezzel az ég világon semmi bajom, annyira foggal-körömmel, minden hajszálammal, minden idegemmel ragaszkodom az élethez, úgy rettegek a végetérésétől, hogy ezt nekem fölösleges újrajátszanom. Egy fikarcnyi halálvágy sincs bennem.

És mégis. Valami mégsem működik, valami mégsem kerek. Egy ideje (jóideje) egy mászó ember vagyok, aki kétségbeesetten igyekszik a fal tetején maradni, egyik lába átvetve a tetején, kapaszkodik, mintha fogást találna, de valójában lóg lefelé, nem esett le, de nem is talált biztos pontot.

Azt hiszem, ez az egész munka meg állás nem nekem való. Egyre erősebben érzem, hónapok óta, hogy segítenem kell, hogy ezt kell csinálnom. Még nem tudom, hol és mit és kinek, de ami most van, ez nem jó. És nincs jelentősége annak, hogy kapok-e fizetést, vagy élni fogok-e valamiből, vagy hogy ki fizeti ki a sárga (vagy fehér) csekkjeimet, mert az csak valami lófaszka baromság.

Nem tudok ezzel az iszonyatos kettősséggel mit kezdeni: ezzel a tompa túlérzékenységgel, ezzel a közönyös egzaltáltsággal, a tartózkodó szexmániámmal.

Van olyan, hogy az ember egyszerre érez szülési fájdalmakat és a születés fájdalmát?

Rohadtul kétségbe vagyok esve.