föltám

Azért elég merész húzás volt ez a Föltámadott a tenger '53-ban. Kossuth beszéde az országgyűlésben a nemzet meg nem hátrálásáról meg a rabiga lerázásáról simán ma is elmenne egy jobbikos kampányfilmben; Görbe János meg Básti mániákus tekintete sajnos inkább komikus a mai szemmel, mint patetikus, de akkor is meglep, hogy ezt így engedték filmre vinni a tomboló kommunizmus kellős közepén, amikor ez nyilvánvaló és elég veszélyes párhuzamokat kínál. (persze '56 előtt még gyanútlanabbak voltak a kedves elvtársak, gondolom).

Ez az aradi vértanús sztori vajon mennyire retrográd? Nem arról van szó, hogy felejtsük el őket, mert a kivégzésük mint esemény szimbólumként jelentős, nem annyira stratégiai (bár egy komplett vezérkar kivégzése stratégiailag is elég nagy érvágás) jelentőségű, csak megint egy vesztes ügy, gyerekkoromból komor és sötét festmények, gyertyafény, gyászoló feketeruhás özvegyasszonyok sirámai és hasonló képek rémlenek az aradi vértanúkra való emlékezés kapcsán, meg az erzsébeti nagysándor józsef utca és a dessewffy, akik nekem előbb voltak utcák és csak utána derült ki, hogy vezérőrnagyok meg tábornokok.

Azon méláztam a film közben, hogy egy '48-hoz hasonló kaliberű népfelkelés vajon összejönne-e és ha igen, mi kellene hozzá? Mi vinné rá most az embereket arra, hogy képesek legyenek mindent (munkahely, család eltartása/védelmezése, egzisztencia) hátrébb sorolni és önként, elhatározásból, lelkesedésből összeállni egy sereggé. Ingyen. Meggyőződésből. Amikor már beindult a dolog, akkor tud ez olyan sodró lenni, hogy magával ragadja a hezitálókat, de valahogy be kell indulnia.