krízisben jól vizsgáztunk

mind a ketten.
Jó, nem volt ez nagy krízis, csak közepes. Otthagytuk a kocsit egy 40 méteren át megállni tilos zónában, ahol ezek szerint a 40 méteren belül voltunk (felfestést nem láttunk, és nekünk az megvolt 40 méter), és elvitték, mire visszaértünk. A gáz az benne, hogy nekem nincs autóm, szóval a helyzet teljesen ismeretlen, a madarászfiú ehhez meg - minden bántó szándék nélkül - azért vidéki, ráadásul a telefonját a kocsiban hagyta (epic fail), úgyhogy se intézkedni, se segítséget kérni nem tudott. Néztünk egymásra, hogy akkor most mi legyen, de nem esett látványosan pánikba, nem kezdett hisztizni, pánikszerűen hibáztatni bárkit, hanem csak a döbbenet meg a tanácstalanság. Aztán pár perc után beindult nálam a problémamegoldó üzemmód, és végül is 4-5 telefonnal kiderítettük, hogy nem messze (relatív fogalom, bkv-val félórányi zötykölődésre) van a telep, ahová tényleg elszállították, úgyhogy kézenfogva, jólnevelten társalogva elvillamosoztunk a telepre és elhoztuk az autót.
A jól vizsgázás az volt benne, hogy ő nyugodt volt meg együttműködő, én meg feltaláltam magam és nem kezdtem el okoskodni, hogy mit hogy kellett volna, helyette a probléma megoldására koncentráltam. Azt már együtt terveztük el, hogyan fogunk bosszút állni ezért a líbiai nagykövetség biztonsági szolgálatán (ők jelentették be és vitették el). És a bűntudatom sem volt nagy (mert miattam mentünk oda, az én futóversenyemre), csak középgyenge, pedig tényleg nem tehettem róla egyáltalán (felvetettem, hol laknak a barátaim, akiknek a háza előtt tudunk parkolni, ezt a helyet meg ő választotta).