Az egyik kedvenc tumblimon írta a szerző valami "idővel én is ilyen leszek, amikor felnőtté válok" típusú megállapításra, hogy az időnek semmi köze a felnőtté váláshoz, ahhoz egy-két döntést kell meghozni.
Hát lássuk be, ez kurvára így igaz. Ha körülnézünk a környezetünkben, biztosan mindenkinek van legalább 1 ismerőse, aki erősen a felnőtt korosztályba tartozik, esetleg már túl is van élete felén, és például felnőtt, felelősségteljes döntés meghozására képtelen. Némelyeknek még ún. gyerekeik is vannak, akiknek sorsával kapcsolatban szintén kell egy csomó hétköznapi és nagyobb horderejű döntést is hozni, hát nem irigylem őket.
Ez egy halmaz, ha úgy tetszik, egy buborék, én pedig egy másik halmazban/buborékban lebegek, szóval indifferens számomra létezésük egészen addig, míg ebből a másik halmazból bele nem szeretek valakibe.
Na ott kezdődik az igazi küzdés.
Úgy érzem, mintha 10 évet fiatalodtam volna, mióta (mióta is? kb 7 hónapja) külön költöztünk különböző jogcímek és ürügyek okán, ugyanakkor ebbe a csiki-csukiba (szakítunk, majd visszasomfordálunk egymáshoz, majd ismét szakítunk, majd ismét.... and so on, and so on) olyan mértékben fáradtam bele, hogy attól meg legalább 134 évesnek érzem már magam.
Egy ideig az ignorálást láttam a legmegfelelőbb taktikának, semmiféle kontaktust nem teremteni és nem elfogadni, így az eltávolodás előbb-utóbb bekövetkezik és akkor túl vagyok rajta, de egyrészt láthatóan erre képtelen vagyok, és ennek belátásához szorosan hozzátartozik a miértje is, mert érzelmileg még mindig kötődöm. És nemcsak megszokásból, ezt ennyi idő elteltével tudom már. De mostanra beláttam, hogy ez az ignorálás nem fog működni nemcsak azért, mert képtelen vagyok nem gondolni rá, hanem mert ez a rengeteg indulat és viszonyulás fűti a kazánt, lendületben tart, nincs nyugvó pont miatta.
Ami végtelenül frusztrál, és emiatt tele vagyok indulattal, hogy ugyanezt nem, vagy csak részben érzem a másik fél részéről, de miért vagyok emiatt dühös? Sokáig azon dühöngtem, hogy mekkora országos faszfej hogy nem veszi észre, hogy velem milyen boldog volt az élete, nélkülem meg csak vergődés, aztán ezt elismerte teljesen őszintén DE ENNEK ELLENÉRE SE vagy ezzel együtt is ugyanaz megy tovább, mint eddig (se vele, se nélküle). Ezen keresztül jutottam el a felismeréshez, hogy nem ezért vagyok dühös, azaz nem az dühít, hogy ott a megoldás az orra előtt, és csak ki kellene nyújtania a kezét, csak egy lépést kellene tennie és meglenne, hanem azért, mert engem_nem_szeret. Az egóm miatt. Mi az, hogy engem nem szeret, mi az, hogy nem tesz nagyívű romantikus gesztusokat a visszahódításom érdekében?! Miért NEM AKAR egyáltalán visszahódítani? [És eközben alvóruhát vesz nekem, mivel ugye minden ruhámat elhoztam már, hogy legyen miben aludnom nála, ha esetleg (nem kényelmetlen szexi szarokat hanem puha holmit, mielőtt azt hinné a T. Nagyérdemű, hogy doktornénist játszat velem esténként neccharisnyában meg bőrtangában), és számol velem, tényezőként kezel, ajándékozni akar karácsonyra, tele van gondoskodó gesztussal, de mia faszért?!?!?]
Felesleges kérdések ezek, erre jöttem rá, ígyhát válaszokat is felesleges keresnem rájuk. Így van és kész. Nem tesz, nem akar, nem fog. Minél előbb elfogadom ezt, annál hamarabb nyugodhatok meg és az energiáim sokkal-sokkal hasznosabb dolgok felé vihetnek. El sem tudjátok képzelni, hogy ez az érzelmi hullámvasút milyen mértékben igénybe veszi az energiakészleteimet az elemi életenergiáktól kezdve, ami ahhoz kell, hogy felkeljek és felöltözzek a magasabb szintű, kreativitást tápláló energiáig. Rengeteget. Nem akarom magam heroizálni, csak úgy megemlítem. Azt hiszem, a biciGlimnek nem kis részben köszönhetem, mármint a talpon maradásomat, úgyhogy Apám hiába fúrja és kapacitál, hogy mostmár váltsak BKV-ra, mert hideg van már ehhez (nyáron meg meleg volt, akkor miért nem kapacitált, hogy 38 fokban ne biciklizzek, az mitől volt kevésbé káros?!), nem fogok, mert kezdetektől fogva azt érzem, hogy kábé ez tart még mindig össze.
A pécsi konferenciára egy kollégával utaztunk, akivel kb egy korúak vagyunk és mindkettőnket az expasink kísért ki a vonathoz, akik álltak ott az ablak alatt sapkában és néztek bennünket és bazsalyogtak és ingettek és mi mind a ketten baromi nagy lúzernek éreztük magunkat. Illetve én először nem, de a lány belém beszélte, hogy ez az. Őt még ráadásul manipulálja és totálisan irányítja érzelmileg a volt faszija, ami gáz, és velem azért nem ez a helyzet (vagy legalábbis nem tudatos a manipuláció, ha van ilyen), de mindenesetre warning sign volt és azóta még inkább szeretnénk végetvetni ex-expasival ennek a szánalmas kutyakomédiának.
Az egyik kollégám azt mondta, hogy egyáltalán nem idegesítő vagy unalmas ez a szarakodás, sőt, ez olyan neki, mint a Barátok közt, amit mi itt művelünk. Nos, a barátokközt idegesítő és szánalmas, pláne unalmas, úgyhogy ezt tényleg abba kell fejeznünk.
Na, ez jó hosszú lett, aki idáig elért az olvasásban, vendégem egy pohár pezsgőre a gellért-hegy tetején :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése