2nd stage

Nagyon nehezen engedek el helyzeteket, embereket, vágyképeket, talán (többek közt) ezért is tartott ennyi ideig, míg beláttam, hogy én már nem tudok ÉS nem is akarok tovább arra várni, hogy a valahavolt kapcsolatunk, ami berogyott május legelején, felébredjen az éber kómából. Lehet, hogy ez egyszer majd jobb lenne, lehet, hogy egyszer újra visszanyeri az önbizalmát, a magába vetett hitét, lehet, hogy egyszer majd újra képes lesz társ lenni (nagyon remélem és őszintén kívánom, h így legyen), de én azt már nem tudom kivárni. Sajnálom. De tényleg, el sem tudjátok képzelni, mennyire fáj ennek az önmagam előtti beismerése, de valami tudati szinten megjelent, egy kép, egy érzés, egy tudás, hogy ez már nem az én életem. Az én életem másmilyen már és ennek nem része a várakozás.

Ami fáj az annak a felismerése, ahogyan ez a kapcsolat, a hozzá fűződő szálak elfűrészelődtek egymás után. Látni szépen kívülről mint egy filmet, ahogyan lépésről lépésre távolodom el egyrészt tőle, másrészt a kettőnk kapcsolatából. Itt van például a pözsó. Soha az életben észre se vettem volna, és hát 6 éve dolgozunk ugyanott, 6 év alatt hányszor futhattunk össze itt-ott mittómén, talán még beszéltünk is, de kurvára nem vettem volna észre ezt az embert és nem is vettem észre, amíg együtt voltunk a pasimmal. Megnéztem én mindent, ami szép és kívánatos, mert vak nem vagyok, de egy pillanatra se merült fel bennem sose úgy nézni senkire, és nem prűdségből vagy elhatározásból, egyszerűen még a radaromban sem volt más pasi sose. Át se lépték az ingerküszöbömet. (ezért is bosszantott mérhetetlenül a pözsó hülye hozzáláncolásos akciója, a faszér' kellett felhívnia magára a figyelmem, hát mégis mit képzelt, hogy majd nem tűnik fel? vagy hogy nem kezd el érdekelni, hogy kiez miez és mit akar?) Arra is jó volt a pözsó, hogy ráébresszen: magányos vagyok és pezsgésre vágyom, vágyom emberek megismerésére, nem ezt a szarakodást játszani, meg legyek türelmes mert lelki válság van és ilyenkor időt kell adni.

Mostanra értem el abba a szakaszba, hogy már én számítok, nem a mi, és azt hiszem, ez a leghitelesebben mutató mérce arra nézvést, hogy én már kiléptem ebből. Nagyon hiányzik, de az hiányzik, ami 2 évvel ezelőtt volt kettőnk között, és nem az a sokmilliárdnyi sejtcsomó, ami a város túlsó végében a billentyűzetet nyomkodja a kanapén. És ez nagyon nagy különbség.

Tudom, hogy ostobán hangzik, hogy olyan vágyképeim voltak, miszerint egyszercsak szól a kapucsengő és a pasim kiabál bele kaputelefonba, hogy engedjem be különben meghal, és feljön és azt mondja hogy pakoljak össze és azonnal költözzek haza mert ugyan még nem sikerült rendbetennie mindent magában de nem bírja tovább nélkülem és arra is rájött (erre amúgy tényleg rájött, csak 6heti hallgatás után közölte velem amikor akkora volt a fejem a haragtól, mint a budafoki víztorony, így nem igazán sikerült elérnie a kívánt hatást) hogy ezt nemhogy nem egyedül kell megoldania, hanem szeretné a segítségemet kérni hiszen szeretem és ő is szeret.
Nem pont így kellett volna ennek megtörténnie (lehetett volna úgy így, hogy mondjuk felkiabál a harmadikra az erkély alatt szobrozva), de érezzük a helyzetben lüktető akarást, a driving force-t, a kellesz nekem és végre nem vagyok olyan fasz hogy ezt ne lássam ihletettségét.

Azonban hősünk semmiféle erre utaló, vagy ezzel tetszőlegesen helyettesíthető gesztust nem tett az elmúlt hat hónapban, ami arra enged következtetni, hogy nincs is így ("nem bírja tovább nélkülem és arra is rájött hogy ezt nemhogy nem egyedül kell megoldania, hanem szeretné együtt csinálni hiszen szeretem és ő is szeret") És ezt tudni kell belátni, még ha az a másik fél még ahhoz is határozatlan, hogy ezt beismerje.

Ami nagyon baszkurál ebben az egészben, hogy most úgy érzem, egy beteg/ segítségre szoruló embert hagyok magára (aka cserben), mert úgy tűnik, ő nem "ilyen" hanem valami történt vele, vagy valaminek hatására ilyen lett egy ideje, és azt tanácsoltam neki (ahogyan ezt 6 hónappal ezelőtt is megtettem btw) hogy forduljon szakemberhez, mert szerintem baj van. De nem vagyok sem a guruja, sem az anyja, sem az életvezetési tanácsadója. Utóbbi többek közt azért sem, mert ő maga utasította ezt el.

És a legszebb az egészben, hogy alig-alig beszél arról, mi zajlik benne, ezért kb fogalmam sincs, mik a félelmei, mit gondol magáról és miért, ha együtt voltunk és kérdeztem, hogy mi van vele, akkor mindig a munkáról beszélt nyavalygott, érzésekről szinte alig, szóval úgy is érzem, hogy alkalmatlan vagyok a guru/ anya/ életvezetési tanácsadó szerepére a kellő információ hiánya miatt.

na, ez jó hosszúra sikerült. Végül is ma 6 hónapja, hogy ki lettem rúgva a lakásból különköltöztünk, így mi sem lehetne méltóbb halottak napi gesztus mint szakítani.*

This time I mean it.

*volt ma vendégség és kaptam egy petpalacknyi házibort, hát ez nem fogja megélni a holnapot, az internet népe előtt megesküszöm rá.