Hát, pedig itt most csak az van.
Félelmetes és elkeserítő egyszerre, milyen rohadtul kiszolgáltatott a némber a hormonok táncrendjének. Hol kállaikettőst járnak, hol hullámvasutaznak, pedig még terhes se vagyok. A mai nap is a fos cimkéjűek közé kerül be a naptárba, koradélután konkrétan dupla presszókávéba kapaszkodva próbáltam agyamból a nyúlós-ragacsos ködöt kiűzni, de teljesen hatástalan volt. De nem is ezt utálom ebben az állapotban, hanem azt a gazdátlan kiskutya életérzést, amikor elgyengülésemben voltpasiknak kezdek el nyafogni és magányosságom hullámai méterekkel a fejem fölött csapnak össze és minden munka megoldhatatlan, unalmas óriáspolipnak tűnik és szarok mindenre és mennék haza de nem mehetek, mert még 2,5 óra van hátra és megbolondulok és közben utálom magam emiatt, mert gyenge vagyok és gyámoltalan és ha valamit utálok ebben az életben akkor az gyengének és gyámoltalannak lenni, különösen úgy lenni gyengének és gyámoltalannak hogy közben senki nem vár a ház tövében kifeszített pokróccal, hogy elkapjon.
Ki kell magam mozdítani ebből a malomból, hogy fél6kor felülök a biciGlire és hazatekerek és onnantól másnap 9-ig teljesen egyedül vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése