Hullámzó volt, és ez - nálam legalábbis - a jó móka jelzője*.
Voltak benne lelassult részek, például amikor Pyle-lal való első találkozását írja le, vagy az őrtorony támadását, azonban a regény utolsó negyedében az összes addigi, apránként összegyűjtött feszültségmorzsa egymás tetejére ugrál, a történet kikerekedik, és mint a hógolyó a hegyoldal közepén felgyorsul és egyre gyorsuló, dübörgő lavinaként zúdul le a végpontra (a lavina a völgybe, a regény a Vége felirathoz).
Mindent szeretek, ami a háború ellen kampányol.
Pyle és Fowler, a fiatal és végtelenül naiv amerikai ügynök valamint a kiábrándult, cinikus brit újságíró a nőért (Phuong) versengve érveket hoznak fel amellett, miért az övék kell hogy legyen, és bár a lehető legelképzelhetetlenebbül antiromantikus mondat, amit nőért való versengés során mondhat egy férfi, mégis olyan megejtően emberi Fowler, amikor azt mondja, hogy ő már annyi idős, hogy tudja, nem él örökké, és ez a nő lesz, aki mellett meg akar öregedni. Ennyi.
Ezt újra el kell olvasnom, mert azt hiszem, a felét sem értettem meg.
*például a jó szex is ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése