amíg vártuk az engem hazafuvarozó vonatot, a felsőpakonyi vasútállomáson föl s alá rohangált megrendelésre a vendéglátó kisfia (Gábriel, 6) aki cuki volt és nevét meghazudtoló módon egy ördögfatty, az apja a legváltozatosabb módokon kapta fel, amikor odaért hozzá, mert erős, és a kissrác hangosan nevetett, és az egész szívbemarkolóan bájos volt és irigylésreméltó, és ahogy hazafelé ballagtam, arra gondoltam, hogy mennyire vágytam arra, hogy legyen egy ilyen ördögfatty, akit el lehet vinni az erdőbe odúkban kutakodni és aki mindent megkérdezne, hogy miért van úgy, és hogy miért nem akar velem senki sem ilyenbe belevágni, és miért nem vagyok én senkinek sem a világon a legfontosabb és sírtam.

ez az önsajnálat, tudom.
de akkor is.