a tompa tű esete

Két napig vergődtem, még kedden reggel is, indultam volna munkába, de nem bírtam, mert rámjött a bőgés és csak szívtam az orrom meg törölgettem a maszatos képem, mint pistike a játszótéren, és egyre dühösebb lettem, hogy micsoda hülyeség ez, reggel bőgni, amikor az ember munkára, tettre kész, nem is fáradt és nyűgös. Aztán persze abba maradt. Délben megkaptam a tablettát a dokitól, rögtön mentem kiváltani és bevettem kábé olyan elánnal mint egy drogos hogy megnyugodhassak, bár nagyon valószínű, hogy tök feleslegesen, de ez akkor is kellett a lelki nyugalmamhoz.
Aztán eltelt 2-3 óra, és talán a benne lévő hormonok hatására, vagy mert elhatároztam, leírom és kiírom magamból, amiért fáj ez az egész és amiért hálás vagyok, mert mégis megtörtént velem ez a találkozás, hirtelen eltűnt a fájdalom. Nyomtalanul. Könnyűnek éreztem magam, teljesen ismeretlen érzés volt az adott helyzetben, hiába kerestem a sajgást, a gyomromat fojtogató szorítást. Egyszercsak bevillant, hogy ezt már olvastam valahol: "Berliozon ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy becsukta a szemét. És amikor újra kinyitotta, mit lát: a délibáb eloszlott, a pepitazakós eltűnt, s ugyanakkor a tompa tű is kiugrott
szívéből." a mester&margarita első fejezetében, amikor a kánikulában a parkban hirtelen valami megmagyarázhatatlan módon abbamaradt a borzalmas narancsszörp által kiváltott csuklás, és úgy érezte Berlioz, mintha egy tompa tű fúródott volna a szívébe. Aztán megjelenik Korovjov és kezdetét veszi a bohóckodás.