vajon mikor és mitől múlik majd el

ez a tökéletes érdektelenség a többi ember és a velük kapcsolatos mindenféle iránt? kizárólag az udvariasság tart vissza attól, hogy felálljak és otthagyjam őket. mindenki küzd, erőlködik, és ez állítólag így van jól, mert az élet maga a küzdés, struggle for life, semmi sem állandó, mindenhez alkalmazkodni kell és minden folyamatosan változik, az emberi kapcsolatok is, de ebben én most mégis azt érzem, hogy hátradőltem az ülésben és hagyom szabadon futni a gépet. és nem érdekel se az, hogy hová, se az, hogy hogyan jutok el.