fantáziálva projektál

Egyfolytában projektálok. Vágyakat, hiányokat, ösztönkésztetéseket. Próbálok kitölteni, betölteni, megtölteni, felkelteni, kiváltani, átadni, meglátni, megláttatni, és utálom magam miatta, mert ez pontosan olyan, mint heroinnal élni*: mesterséges valóság, bár a valóság is csak az elme képződménye**, szóval lényegileg ez ugyanaz, csak másképp. Mindegy. A lényeg a statuálás, szocialista jog meg minden hogy nem akarok fantáziálni és fantáziaképekkel szellemileg onanizálni (vagy pszichésen vagy mentálisan, vagy akárhogy), vagy azzal semmi baj, mert segít a túlélésben, és majd ha beüt a valóság, akkor úgyis minden a helyére kerül?

Közben olyan hihetetlenül kiábrándult lettem az elmúlt 35 évben, hogy tényleg mindenre csak legyintek már. Eh!...- Királynő Dezillúzió ország koronás fője megvető horkantással fogadja alattvalói üdvözlését. Közben pedig folyton a halálra gondolok - értsd rettegek tőle, nem kacérkodom az előidézésének ötletével - és nem értem, hogy az emberek hogyan képesek nap mint nap felkelni, megfésülködni, szendvicset készíteni, kicserélni a tollban a betétet, elküldeni határidőre a recenziót, felhívni a szerelőt és időpontot egyeztetni vele, mikor bármikor meghalhatnak és az egésznek az ég világon semmi értelme. Van az örökkévalóság, ami végtelen, így nyilván fel sem fogható, de azért próbáljuk meg mégis elképzelni, és akkor van ez a 20-50-70-80 - kinek mennyi jut - év, amiben élünk, és se előtt, se utána SEMMI. Hát hogy a faszba bírják ezt kibírni ép ésszel???? Nem lesz többször, heló.


*mintha tudnám, milyen a heroin....
**najó, ez így egy kissé leegyszerűsítése a szubjektivizmusnak, de spongyát rá, nem filozófiai elmélkedést írok.