Népi vajákos móccert kérek, emberek.
Most már úgy nézek ki, mint akinek családon belüli erőszakja van, pedig se családom nincs (a klasszik törvényi fogalom szerinti férj/élettárs/szerető), se erőszakom, viszont kék-lila-ződ foltjaimmal már ott tartok, hogy alapozót kell rájuk kennem, különben vízihullának nézhetnek, vagy rámhívják a NaNe-t. Mindennek nekimegyek. Állandóan. Mindenhol. Főleg a hegyes sarkú tárgyaknak. És a bicikli is. A vasba és a pedálba baszom bele magam véletlenszerű variációkban.
Két hétig mozdulatlanul kéne feküdnöm az ágyban, ágytálazni, oszt akkor egyszer az életben lilafolt-mentes lennék (aztán kikászálódnék és az ágy lábába jól belerúgva máris meglenne az első minta).
Lehet, hogy ez már a parkinzon?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése