az átfázva, elgémberedett ujjakkal, visszatartott lélegzettel együtt fotózott kismadarakra a ligetben,
az egyvégtében véginézett Tűzvonalbanra a kanapén összekucorodva, pokróc alatt,
a szegedi hazasétálásokra a kárász utcából a csőutcáig, a kivilágított víztorony mellett félméteres hóban és éjjeli hőségben,
az egymás zenéinek froclizására, amikor szombat délelőtt '70/80-as évek rockja ment vagy a röyksopp junior,
a kertemben ücsörgésre egy hideg fröccs vagy sör mellett,
az értesítés meskás eladásról örömének megosztására,
több mint két hónapja egyedül vagyok és ebből volt 6 hét amikor annyira sem volt kíváncsi velem kapcsolatban, hogy élek-e egyáltalán, nemhogy bárhogyan is kommunikáljunk egymással, szóval itt azért elkezdtem már gyanakodni, hogy én vagyok az elefánt, de ez most így akkor is egy baltával tarkónvágásként hat rám.
azt hiszem, ebben a relációban mégiscsak én voltam az, aki szeretett. mert aki szeret, az nem bánik így.
én bánom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése