nyaralt

Idei szabadságom szerdától péntekig tartott, majd' beleszédültem a lehetőségek tárházába, de végül mégis egész pihentetően, élménydúsan sült el (meg le: megint olyan barna vagyok, mint szoktam lenni, amikor nem nap- és vízpartfóbiás pasival vagyok együtt). Volt családozás, utána meg áttekerés a balcsi déli partjáról az északi közepéig (volt benne egy kis csalás a tihanyi komppal), de így is gyűlöltem már a végére a hátizsákomat és rituális égetést terveztem a megérkezés örömére. Sajnos a sérvem egyre erősebb, én meg egyre jobban félek miatta (nem hogy mi lesz vele, hanem hogy mi lesz VELEM) és megint/már ki is dudorodik, ami hagyján, de kurvára fáj is időnként (sokat), hát szóval nem túl vidám időknek nézünk elébe.

Most más színben látom életemet kissé (barnább, soványabb és izmosabb kiadásban), és elég nagy felismerésekre jutottam a balaton északi-partján tekerve, biciklim nyergén zötykölődve.
Volt ez a házasságom, vagyis egy szinte kamaszkorban (17) kezdődött kapcsolatom, ami házassággal végződött (szó szerint kivégezte), és annyira naiv, tapasztalatlan, őszinte és bizakodó voltam, hogy én tényleg elhittem, hogy ez egy életre szól, gyerekeket akartam és boldog családi fészket teremteni, együtt megöregedni, az onokákat nézegetni nyaranta a lugasból és a loncsos bundájú Fifi kutyával zsörtölődni, hogy miért kaparja ki folyton a paradicsom palántákat. Aztán ez az idill összetört, mert nem vettem/vettük észre, hogy a dinamika megszűnt, elhamvadt, bele is szart T. voltférj egyszer a ventillátorba egy félredugással valamikor félidőben, de az nyilvánvalóan nem ok, csak tünet volt mindössze. És 9 év után végetért, dráma nélkül és minimális hullámokat gerjesztve, mondjuk a véget vetés gyáva és cseppet sem elegáns volt, de ez mindegy is, szóval ezután én asszem kicsit térdreestem és belementem mindenféle girbegurba kanyarokba pasikkal, meg zavaros ügyekbe, meg felpörögtem, szóval a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a feldolgozási művelet. Lett normális ún. párkapcsolatom is utána, olyan is, amiről tudtam, hogy ez nem lesz tartós, meg olyan is, amiről azt hittem, vagy inkább nagyon akartam, hogy tartson sokáig (aka örökké), de igazándiból azóta mindig csak valami kicsit akarok megkapni. Ezt az idillikus képet teljesen elvetettem (a Fifi meg a lugas meg a sok gyerektől származó mégtöbb onoka) és úgy érzem, hogy megalkudtam - csalódottságomban. Hogy annyira megtört akkor, 8 évvel ezelőtt a kép, hogy azóta sem igazán álltam fel belőle teljesen, hogy azóta jól-rosszabbul menedzselem az életem, de valójában csak vergődöm és megalkuszom és nem várok túl sokat a másik felektől.

Na ebből elég.