Végre egy hétvége, amikor sikerült annyira kikapcsolódni, feltöltődni, ellazulni, kiürülni, hogy a hétköznapok galaktikus távolságba kerültek. Holnap kicsit nehéz lesz rebootolni, de nagyon nem is muszáj, mert csak két nap az élet és után jön a balcsi. A holnapot és a holnaputánt kell kibírni, óje.

Nagyon nehéz szavakban megfogalmazni, mit is történt péntek este. Valójában az, ami történt, néhány szóba belefér, mert nem az események, vagyis történések nehezen körvonalazhatók, hanem a miértek, a mégisek, és főként a mivanok. Annyit veszekedtem gondolatban vele és annyiszor olvastam a fejére az okozott fájdalmat, a csalódást, amit a kapcsolatunk felszámolásának módjával okozott, az érzéketlenség és az önzése miatt érzett keserűséget, hogy amikor szemtől szemben ültünk, egyszerűen nem bírtak előkecmeregni a szavak. Éreztem, hogy ott vannak, valahol a nyelvem tövében, de mintha odacsirízezték volna őket a szájpadlásom tövébe, képtelenek voltak kiszabadulni. Közben pedig egyszerre éreztem valami dacos ellenállást, hogy csakazértsem könnyítem meg a dolgát és vergődjön csak a miért-jutottam-el-idáig gyónásában és voltam megkönnyebbült, hogy eljutottunk egy konkrét fejlődési állomáshoz: annak belátásához, hogy ő gerjesztette a hullámokat, ami aztán a partot elérve szépen lassan elvitt mindent; gumicsónakot, kertiszéket, kutyát, macskát, táblákat, kocsikat.
Abban nem látok egyelőre tisztán, hogy mi maradt az ár levonultával a parton, ami még ép és mennyire rendezhető még a terep ahhoz, hogy megint görkorizó gyerekcsapatok portyázzanak, kinyithat-e megint a fagyizó, kihajtanak-e a muskátlik, vagy körbekerítik és meghagyják mementóként egy katasztrófa emlékhelyéül. Nyilvánvaló, hogy az előbbi jár hatalmas melóval és sokkal több időbe telik.